Nagy baj van velem, szörnyen nagy baj. Borzasztó a helyzetem. Sakktábla lettem, és Mihály arkangyal játszik rajtam véres játszmát a sátánnal. Amikor az ördögök fejedelme áll kicsit jobban, rettenetes kínok kínoznak, annyira szenvedek, hogy legszívesebben kilépnék az életből. Csak nagyapám véleménye tart vissza, miszerint az öngyilkosság gyávaság. Az elmúlt évszázad közepén mondta ezt, saját fülemmel hallottam. Szomszéd asszonyunk felakasztotta magát, erre nyilatkozott ily’ módon, hőn szeretett, bölcs nagypapink.
Néha fordul a kocka, és én picikét jobban érzem magam. Minél többet javul a főangyal állása, annál jobb nekem. Időnként még az is előfordul, hogy semmim se fáj, ám a félsz akkor is gyötör, hátha megint fordul az a fránya kocka, újra támadásba lendül a rettegett fájdalom. És sajnos, ez ellen semmit sem tehetek, sőt, legtöbbször az orvosok is tehetetlenek. Pedig az a rút, rusnya kocka mindig gurul, hol erre, hol arra.
Tavaly rákaptam az imádkozásra, semmit sem használt. Na ja, Isten a hatalmas, végtelen Mindenség gazdája, elképesztően sok a dolga. Jól van édes Istenkém, gondoltam búsan, akkor a fiadhoz fogok ezentúl folyamodni, elvégre Ő is élt itt a földön, vele bizonyára sokkal könnyebben szót tudok érteni, hiszen csaknem földik vagyunk. Igaz, más országban született, mint jómagam, ám itt, ezen a sártekén. Arra is gondoltam, megtanulok ó-héberül, de hamar elvetettem ezt az ideát, hetven felett az ember már kicsit nehezebben tanul.
Nos, úgy tűnik, jól okoskodtam, nem véletlenül hív engem néhány jó ismerősöm picikét rosszmájúan Okoskának, Jézus sokszor meghallgatott. Gondolom, amikor nem akadt sokkal fontosabb dolga. Lelkileg berendezkedtem erre a felemás állapotra. Közben, természetesen az járt a fejemben, valahogy ki kellene lábalni a kínokat okozó mocsárból. És, lássatok csodát, rá tudtam jönni a megoldásra.
Először kis híján falba vertem a fejemet, hogy miért nem jöttem rá erre az evidenciára már sokkal, de sokkal előbb. Mert, ha azt szeretném, hogy valaki szeressen engem, előbb meg kell vizsgálnom szívemet, lelkemet, szeretem-e én Őt. És ha igen, mennyire. Csak icipicit-e, vagy kicsit jobban, netán egyenesen imádom, esetleg halálosan oda vagyok érte. Ha igen, hogyan és mennyire vagyok hajlandó eme érzésemet kimutatni, és főleg, képes leszek önzetlenül, előny követelése nélkül szeretni? Ezen rengeteget gondolkodtam.
Szilveszter napján érett meg bennem az elhatározás, kitárom szívemet, lelkemet, legyen mindenestől Krisztusé, jöjjön bármikor, menjen szabadon, ha valahol máshol fontosabb dolga van, egyáltalán nem fogok nyavalyogni, hiszen visszatér hozzám, amikor csak akar. Biztosan örömmel fogom fogadni.
Hamar, már januárban óriási, szinte győzelemre esélyt adó lépésre szánta magát Mihály arkangyal. Csodálatos, nagyszerű, döbbenetes, rettentően jó lépést művelt a királynővel, azaz, sakkversenyzők nyelvén szólva, a vezérrel. Valószínűleg a Megváltó súgta neki, Láhm Erika főorvos asszony tud annyit, és akar is rajtam segíteni. Ráadásul ott van még Annika és Orsika tündér is, sátánnak, a bukott főangyalnak már semmi esélye, hiába erős, hiába rafinált, mert már vesztésre áll. Egyre jobban érzem magam.
Sőt, néha már boldog is vagyok, ami, Kedves, Nyájas Olvasó, cseppet sem bolondság, mivel bölcs nagyapám is gyakran mondogatta, azokban a békebeli régi szép időkben, legjobb orvosság a betegségek ellen a boldogság. Az orvosságok vagy használnak, vagy nem, ráadásul mindegyiknek vannak mellékhatásai. A legtöbbnek nem is egy. Ám a boldogságnak nincsen. Viszont van neki kistestvére, (kisöccse?, kishúga?), mindegy, lényeg, hogy van neki. Úgy hívják, hogy öröm. Nos, számomra a legnagyobb öröm, hogy Jézus időnként szóba áll velem. Persze akkor, ha nincs egyéb, fontosabb dolga.
Rájöttem, kár lett volna elkezdeni ó-héberül tanulni, mivel Ő valószínűleg az összes nyelven tud, még tengerimalacul, kutyául, macskául, sőt, talán még a növények nyelvén is, természetesen magyarul is. Egyszer azt álmodtam, hogy német földön, Kölnben vagyok, németül beszélgetek vele. Nosza, ébredés után, nyomban kipróbáltam, tudok vele angolul is beszélni? Nehezen, de tudtam, a nehézséget az én csekély angol tudásom adta. Spanyolországban az én akkori, nagyon-nagyfőnököm így szabadkozott az egyik rendkívül fontos gyűlésünkön: my english is very pour. Engem igazán nem zavart, lévén az enyém is szörnyen szegényes. Ja, ha már Spanyolországot említettem, spanyolul is próbálkoztam beszélgetni Krisztussal, elvégre oly ritkán adódik rá lehetőségem, hogy eme szép nyelven csevegjek. Sajnos sokat felejtettem belőle, időnként bele kevertem magyar szavakat is. Spongya rá. Ő természetesen megértette az össze-visszakutyult nyelvet is.
Szóval, gyógyulgatok, javul közérzetem, ám mégis van egy, egyetlen egy nagy bánatom.
Engem olyan sokszor rugdalt rossz sorsom ide-oda, nem ritkán egyik országból a másikba, (tizenkilenc országban jártam, négy államban éltem hosszabb-rövidebb ideig), hogy rengeteg holmim elkallódott közben, köztük sajnos a bibliáim is. Magyar, német, angol nyelvű Nagy Bibliám, kicsi még több, köztük a gyönyörű, gyermekek számára az ezernyolcszázas években, valamikor annak az évszázadnak a közepén készült imádságos és énekes, tenyérnyi nagyságú lakkozott, színes fedelű könyvecske. Manapság az értéke százezer forint körüli lenne, ha az a szépség meglenne. Nem azt a rohadt pénzt sajnálom, bánja a kánya, hanem a hozzá tapadt szép emlékeket, amiket felidézhetnék kezemben tartván.
Természetesen a kisebb, nagyobbakban is sok olyan dolog van, amitől megdobbanna a szívem, emlékek, értékek, némelyiket el is lehetne adni. Szép pénzért. Ám a kegyetlen sátán a mai napig féltékenyen vigyáz arra, nehogy visszakerüljenek valahogy hozzám. Hát, ebbe bele kell nyugodnom, sajnos. Egyébként is, az egészség sokkal-sokkal fontosabb, sokkal többet ér. Hát inkább azt kapjam vissza. Remélem, sikerülni fog.
2.
Jut eszembe, Orsika sűrűn kitalál nekem valamilyen fontosnak mondott feladatot, persze az is lehet, hogy valóban fontosak, csak én nehezen látom át, mi az, ami tényleg fontos, mi az, ami kevésbé, és mi az, ami lényegtelen. Elhatároztam, nem ágálok többé. Időt és sok energiát takarítok meg így. Nemet mondani pedig akkor is ráérek, ha kiderül, működésképtelen dolog az az izé. Vagy mi. Mindenesetre, minél jobban elfoglalom magam napközben, annál jobban alszom éjszaka. Ráadásul annál kevesebbet gondolok butaságokra, mint például a rút-csúf betegségem.
Így peregtek le szépen sorban a napok, vidáman vártam a tavaszt. Tegnapelőtt éjjel sajnos furcsa dolog történt. Megint megjelent szobámban az a kicsi, éppen csak arasznyi angyalka, aki könnyedén jön át bezárt ajtón, ablakon, tömör falon. Számára semmi sem akadály.
– Hé, László, ébredj végre fel!
Rögtön tudtam, valami zűr van, Lászlónak nevezett Lacika helyett. Ránéztem az órára, éjjel kettő. Ilyen szokatlan időpontban csak a Múzsám, vagy Ihlet kisasszony szokott néha ébreszteni, szótlanul, arcomat simogatva.
– Mi van, mi van, talán ég a ház?!
– Rosszabb.
– No, de mi lehet annál rosszabb?
– Elfelejtetted, hogy elmúlt húshagyó kedd!
– Nos, ha elmúlt, hát elmúlt. Jön majd jövőre is. Megígérem, a következőről nem fogok elfeledkezni. Isten bizony.
– Mennyi húst vágtál be vacsorára?
– Mért kérdezed, úgyis tudod!
– A te szádból akarom hallani a töredelmes vallomást.
Először arra gondoltam, azt füllentem, csak egyet. Némi hezitálás után azonban úgy döntöttem, inkább igazat mondok. Megalázó lenne hallgatni csúfondáros nevetését. Tudják odafent, különben miért zaklatnának ily szokatlan időpontban.
– Jól van, őszintén bevallom, három szelettel ettem meg kevés körettel és savanyúsággal.
– Ohó, te bűnös selyma. Három jó nagy rántott hús, sok sült krumplival, rengeteg uborkasalátával. Így volt? Aztán elégedetten ledőltél, azt suttogtad, „boldog most a Lacika, mert tele van a pocija”, és huss, elaludtál, horkolásod felhangzott az égig. Mihály arkangyalt annyira megzavartad, hogy kis híján elvesztette a királynőjét. Jézus Krisztus szerencsére figyelt, és időben megfogta a főangyal kezét, ne azt, mást lépj. A főangyal ekkor jobban megnézte az állást, és rájött, a sátán ravaszul csapdát állított. Most aztán kínlódhatnál a te megmentő főorvos asszonyod nélkül.
Úgy megrettentem, hogy csaknem leestem az ágyról. Szent isten, majdnem elvesztettem az én drága báránykámat. Micsoda szörnyű bűn. Micsoda rettenetes vétek. Miattam a sátán a királynőt leüthette volna, ó, mea culpa, én poklot érdemlő bűnöm, most mi lesz velem. Ha tudtam volna, azonnal sírva fakadtam volna, feküdtem mereven, akárcsak valami hirtelen feleszmélő tetszhalott. Sokáig mozdulni sem voltam képes. Aztán kicsordult szemeimből néhány könnycsepp.
– Úgy látom, megbántad szörnyű bűnödet.
– Igen – suttogtam – többé nem teszek ilyet.
– Rendben van, aludj jól, jó éjszakát.
Aránylag hamar visszaaludtam. Másnap úgy döntöttem, húsvétig nem fogyasztok húst. Nehéz lesz, de ennél sokkal többet is kibírtam már életem során. Legyen, ahogy Isten akarja. Egyébként is, bízom Jézus segítségében.
