1960, Kocs
Édesanyámat hazahozták a győri kórházból, leműtötték az egyik mellét. Nagynéném azt mondta, majd itthon ápolják. A műtét után náluk laktam, itt a szomszédban. Időnként átszaladtam anyuhoz, meséltem neki, ha történt valami érdekes. Egy ízben éppen nem aludt, kérdeztem tőle, hogyha már meggyógyult, elmegyünk-e kirándulni valahová. Könnyes szemmel simogatta az arcom, elcsukló hangon mondta: mindig veled leszek, kisfiam, kísérni foglak mindenhova. Megnyugodva futottam játszani.
Ezen a nyáron népes munkáscsapat érkezett a faluba, éppen a mi utcánkat jöttek lekövezni, felújítani. Az üres tantermekben lett a szállásuk, Abonyból jöttek. Hamar barátságukba fogadtak, minden nap ott lábatlankodtam közöttük, de nemcsak én, a többi utcabeli gyerek is. Lestük, mit és hogyan csinálnak. Egy gőzhengerük volt, szénnel fűtötték, felengedtek rá. Mondtam, hogy ez milyen lassú, ahogy a henger csikorogva gurult a köveken. Fojtó füstszag terjengett.
Szederfák sora szegélyezte az utat. Volt fekete, hamvas, nagyon finom, édes csemege. Nemcsak mi, gyerekek, de a munkások, a környéken lakók is szerették. Néhány fiatal építővel nagy barátságra tettem szert. Étkezésekkor a fűre telepedtek egy pokrócra: szalonna, kolbász, zsíros kenyér, hagyma. Invitáltak álltandóan étkezésre. Én otthonról vittem nekik paprikát, paradicsomot, még kovászos uborkát is. Szóltak, hogy nem szabad, mert kikapok otthon érte. Légpuskájuk is volt, de nem engedtek lőni vele. Élménydús napok voltak azok.
Déli harangszó hallatszott, amikor a nevemet kiáltotta többször a nagybátyám lánya, gondoltam, enni hív. Megvonaglottam, hogy odaértem, sírva mondta: „Gyere, Béluska, meghalt anyukád!” Összetört a hír. Tudtam, hogy beteg, de kisgyerekként soha nem gondoltam arra, hogy meghal. Nem engedtek a szobájába. Nagynéném megmosdatott, átöltöztetett. Apám merev arccal állt, ő régről tudta, hogy ez bekövetkezik. A női rokonok felöltöztették anyámat, és várták az asztalost. Apám és anyám bátyja mentek intézni a hivatalos teendőket. Akkoriban a házból vitték az elhunytat a temetőbe. Hallottam, ahogy az asztalos szegeli a koporsót, remegett minden porcikám. Nagynéném, Terka néni átölelt: „Kisfiam, te velem maradsz, a mi fiunk leszek, senkivel sehova nem engedünk.”
Két fekete ló húzta a halottaskocsit. Az ilyenkor szokásos, díszes lószerszámmal voltak felszerelve. Nagyon sok ember kísérte utolsó útjára anyámat.
Ahogy az útépítők mellett elhaladtunk, ők sorfalat álltak, sapkájuk, kalapjuk a kezükben. Nem mertem rájuk nézni. Ketten mellém léptek, azok közül, akikkel barátkoztam: „Őszinte részvétünk, Béluska, a Jóisten segítsen téged, itt leszünk még sokáig, várunk!”
Édesanyám most már messze került tőlem, a teste egy mély gödörben, a lelke valahol fenn az égben. Vigyázó szemeit szinte mindig érzem, figyel.
A perzselő nyári nap gyorsította a búcsúzást. Egy magányos galambot láttam rászállni egy közeli fenyőfára. Turbékolt néhányat, aztán szárnyra kelt. Bizonytalanul álltam és sokáig néztem őt.
