„Anyám két dologra tanított meg:
zokogni és magamban énekelni,
összekuporodva a kád tövében,
valaki ölében megnyomorodni.”
/S.B.: Halk szonett – részlet/
Ahol most vagyok az erdők zúgnak a város zaja helyett a rigók meg a fülemüle koncertjét hallgathatom esténként, hogy megnyugtasson anyám hangja helyett választottam, mert dönteni mindig kell ha felnőtt akar lenni az ember legalább a lakóhelyét maga válassza meg bárhol jár úgyis cipeli magával az elbírhatatlant a könnyű helyett erre már nekem is sikerült rájönnöm, hogy az se mindegy milyen cipő van rajtam, mert ki kell bírni reggeltől estig a napot akárhová megyek vagy maradok távol anyámtól, aki belegyalogolt az ingoványba mikor még meg sem születtem még nem volt út amire ráléphetett volna csak gubbasztott a fürdőszobában a kád tövében az élet helyett a szomorúságot választotta, ezt mondjuk már én sem értem, hogy lehet ebben dönteni amikor csak az egyik létezik ha a fővárosban lakik az ember, ha vidéken a szandál egyik helyen sem praktikus, mert a mocsok ki-be jár benne ha meg megbotlom biztosan meg is sérülök, ezért jobb mindenből a zárt, mert az megvéd semmi kétség nem fér hozzá vidéken csendesebb az élet az ember hamarabb meghallhatja mire hivatott talán azért választottam a város helyett, a madarak is jobban szeretnek itt élni biztosan ezért énekelnek minden tavasszal, pedig itt sem könnyű semmi kivéve, ha csukott szemmel biciklizem erre felé többnyire a földművesek rendezik az utat a traktorok, a lovak patkója, na meg az a böjti szél, ha rovom a magamét kérdezés nélkül ragadja el anyámat mikor marón csorog ki a szememből.
