Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológusként arra tette fel az életét, hogy segítsen nekünk megérteni, hogy miért érezzük rosszul magukat a saját életünkben. Nagyhatású könyvei is segítenek megtalálni igazi énünket, és vezetnek a fájdalmas, nehéz úton a gyógyulás felé.
Hogyan és miért választottad ezt a szakmát?
Mindig visszahúzódó, introvertált gyerek voltam, aki inkább figyelte az eseményeket, mintsem részt vett volna benne. Ez a figyelem idővel segített abban, hogy olyan dolgokat is észrevegyek az emberi kapcsolatok működéséből, amit általában a gyerekek nem szoktak. Rájöttem, hogy ebből a figyelemből körvonalazódik több olyan téma, amiben segíteni tudnék az embereknek. Édesanyám gyerekkori barátjának a férje Németországban volt pszichológus. Amikor alkalmunk volt találkozni, mindig mesélt az eseteiről, a munkájáról. Ámulva hallgattam. Különösen az fogott meg, amikor bemutatta, hogyan lehet egy szorongó, pánikrohamokkal küzdő emberen segíteni. Azt gondoltam, ha valaminek van értelme az életben, akkor ez az. Különböző vargabetűk után, 30 éves koromban egy pályamódosítással mertem belevágni ebbe a szakmába. Első perctől éreztem, hogy végre a helyemen vagyok. Nem munkának, hanem a hivatásomnak tekintem.
Hogyan született az első könyved az Örökölt sors, ami három éve folyamatosan hihetetlenül népszerű?
Mire a könyv megírására felkérést kaptam, szinte az egész könyv ott volt a fejemben. Az a rengeteg tudásrészecske, amikre a különböző képzések során szert tettem, már kerek egésszé vált, így szinte, kibuggyantak belőlem a fejezetek. Emlékszem, hogy sokszor amikor tudományos cikket olvastam vagy előadáson ültem, és egyszer csak megértettem az összefüggéseket, alig bírtam magammal, azt éreztem, nekem ezt másokkal is meg kell osztanom. Ilyenkor általában felhívtam a barátaimat vagy édesanyámat és hatalmas lelkesedéssel magyaráztam nekik a „felfedezéseimet”.
Szerinted miben rejlik a könyveid hatalmas sikere?
A siker kapcsán mindenki a receptre kíváncsi, ám azt pontosan én sem ismerem. Biztosan számított a téma, az időzítés és az is, hogy sikerült érzelmileg is nagyon mélyen megszólítani az olvasókat. Racionálisan is, és érzelmileg is tudnak kapcsolódni ahhoz, amikről írok.
Mennyire tudnak, mernek az emberek segítséget kérni, felismerik-e, hogy szükségük van rá?
Egyre inkább, egyre többen felismerik, hogy szükségük van segítségre, hiszen azok a hagyományos keretrendszerek, amik segítettek egy embernek eligazodni a saját életében és a világban, megszűntek létezni. Ott áll az egyén magára hagyva, kvázi tanácstalanul, rengeteg kérdéssel. Mitévő legyek az életemmel? Milyen pályát válasszak? Menjek vagy maradjak egy párkapcsolatban? Egyáltalán érdemes-e párkapcsolatban élni? Vállaljak vagy ne vállaljak gyereket? Milyen célokat kövessek az életemben? Miért úgy alakult az eddigi életem, ahogy? Hogyan lehetnék elégedettebb a sorsommal? Mennyi az én felelősségem abban, ami velem történik? Ezek nagyon fontos kérdések, amikre, ha nincs válasz, végtelenül nyomosztó tud lenni. Ha már az előbb a siker okairól volt szó, talán az is közrejátszhatott a könyveim sikerében, hogy ezekre a gyötrő dilemmákra válaszokat, magyarázatokat tudnak adni. Az elmúlt évtizedekben, a szüleink, nagyszüleink generációjában – és persze azt megelőzően is – rengeteg egyéni és történelmi, társadalmi trauma érte az embereket. A 20. század vérzivatarai rettenetesen meggyötörték a családokat. Nincs olyan család, ahol a felmenők valamilyen formában ne szenvedtek volna. Üldöztetés, deportálás, kitelepítés, vagyonelkobzás, alkoholizmus, szerettek elvesztése, árvaság – ilyen és ehhez hasonló élményektől hemzsegnek a családtörténetek. Ezek, mivel általában feldolgozatlanul, kibeszéletlenül maradtak, hiszen mindenki jobbnak látta, ha hallgat, a mai napig keserítik az életünket. Az utódok, bár nem is ismerik a konkrét történéseket, a félelmet, a bizonytalanságot, a reménytelenséget mégis a sejtjeikben is érzik. Én mindenkit arra biztatok, hogy kezdje el feltárni a családja múltját, mert így önmagához kerül majd közelebb.
Az új könyved, a Szabad akarat, az Örökölt sors folytatása?
Egyrészt lehet az Örökölt sors folytatásának tekinteni, hisz továbbra is a transzgenerációs szemléletben gondolkodom, viszont két nagyobb témát mélyebben is bemutat az új könyv. Az egyik téma, hogy hogyan alakítottunk ki magunknak egy olyan embertelen, karrierista, materialista világot, amiben most élünk. Szerintem ennek oka és gyökere is az egyéni traumákra vezethető vissza. Az az ember, aki élete kezdetén nem kapja meg a kellő minőségű szeretetet és törődést, óhatatlanul is elfordulhat az emberi kapcsolatoktól és máshol, például az anyagi előrejutásban keresi a boldogulás és önbecsülés forrását, létének igazolását. Mi mindannyian arra vágyunk, hogy érezzük, érték az életünk. Ha kisgyermekként a szüleink a maguk hiányai miatt nem tudják átadni nekünk ezt az érzést, akkor később megpróbáljuk másképp igazolni, hogy értékesek vagyunk. Elkezdünk hajtani, anyagi értékeket hajszolni, közben meg nem értjük, miért tekerjük a mókuskereket, miért áldozzuk fel a szabadidőnket, az egészségünket, a családunkat, a szeretteinket.
Hogyan gyógyulhatunk?
Az első lépés mindig a felismerés, rá kell néznünk az életünkre, szemügyre venni, elemezni, hogy mi történt velünk. Ez először racionális szinten történik. Ezután következik az érzelmi átdolgozás, vagyis az a folyamat, melynek során elkezdem átírni a berögződéseimet, valahogy feldolgozni a hiányaimat, az önkorlátozó gondolataimat, az önsorsrontó működésemet, hogy végre a minőségi kapcsolatok, a valódi értékek felé tudjak fordulni, és képes legyek megvalósítani a bennem rejlő lehetőségeket.
A könyv másik nagy témája az önfeladás, hogy az életünk kezdetén megtapasztalt rosszul szeretettség következtében hogyan veszítjük el a lehetőséget arra, hogy kibontakoztassuk a valódi énünket. Hogy a szeretethiány hogyan torzítja a személyiségünket, hogyan veszünk fel álarcokat és olyan viselkedési mintákat, személyiségjegyeket, amik nem mi vagyunk, ezeken keresztül csupán alkalmazkodni próbálunk a környezet elvárásaihoz. Egy kisbaba egy ideig szabadon kifejezi az érzéseit, de nagyon hamar le lehet őt szoktatni arról, hogy merjen sírni, merjen kérni, hiszen, ha azt érzi, hogy a spontán reakcióra, nem a megfelelő válasz érkezik, elkezdi magát a másikban lévő elvárásokhoz torzítani.
A könyv címének, mint fogalomnak sokféle értelmezése létezik. Számodra mit jelent?
Számomra a szabad akarat egy eredmény. Az önismeretnek, az önmunkának az eredménye. A szabad akarat az a létezési forma, amikor már képesek vagyunk levenni az álarcainkat, és eljutottunk az igazi, belső énünkig, mert megdolgoztuk azokat a traumákat, amiket akár generációk óta a családunk az újabb tagoknak örökít. Amikor le tudtuk tenni azokat a korlátozó hiedelmeket, amiket pici korunktól szívunk magunkba. A szabad akarat számomra az igazi autentikus létezést jelenti.
Minden ember traumákat hordoz és ad át?
Mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk, amiket sajnos tovább is adunk. Talán a könyvek is azért szólítanak meg annyi embert, mert a történeteket olvasva mindenki magára ismer vagy ráismer valaki másra a családjából, környezetéből. A traumák feldolgozása elengedhetetlen lenne, hogy igazán önmagunkká tudjunk válni.
Lehetne tanítani, hogy hogyan találjuk meg a saját énünket?
Nemcsak lehetne, hanem kellene. Azt gondolom, hogy az egész életúton keresztül kellene tanítani az önismeretet, az érzelmi önszabályozást, a mentalizációs képességet, vagyis azt a képességet, hogy magunkat kívülről, mások szemén keresztül lássuk, miközben kívülről, mások belső világára is legyen rálátásunk. A szülőket még a szülővé válás előtt el kellene kezdeni felkészíteni a jól szeretés művészetére. Aztán az óvodában is nagyon fontos lenne megtanítani a gyereknek, hogyan ismerjék fel az érzelmeiket, hogy meg tudják nevezni, illetve képesek legyenek kontrollálni azokat. Ugyanilyen fontos lenne az érem másik oldala is, vagyis hogy mások érzelmi megnyilvánulásait is megtanulják felismerni és kezelni. Hányszor előfordul, hogy miközben valaki nagyon dühösnek látszik, az indulat mögött valójában félelem, szégyen, fájdalom lapul. Egyszerűen az emberlét nyelvét kellene megtanítani.
Mi az oka annak, hogy valakit látszólag kevésbé visel meg ez a traumatizált lét, mások pedig akár a teljes kitaszítottságig, hajléktalanságig vagy öngyilkosságig is eljutnak?
Ez nagyon sok mindenen múlik. Az egyik legfontosabb, hogy milyen volt az egyén úgynevezett premorbid személyisége, vagyis a trauma vagy megpróbáltatás előtti énje. Nagyon fontos, hogy látott-e maga körül olyan mintákat, példákat, megoldókulcsokat, amelyek segítenek egy problémát feldolgozni? Nagyon sok esetben generációs hiány van a családokban az adaptív megoldókulcsok terén. Az alkoholizmus például egy tipikus, generációról generációra öröklődő rossz válasz a fájdalomra, a félelemre, a szorongásra, a kilátástalanságra. Ugyanígy az öngyilkosság is, mint egy elhibázott megoldókulcs öröklődik egyik nemzedékről a másikra.
Éppen ezért nagyon fontos, hogy lássuk az egész családi rendszert, amiben felnő egy ember, és azt a társadalmi, történelmi, kulturális közeget is, ami körülveszi, mielőtt lustasággal, tehetetlenséggel vagy túlérzékenységgel vádolnánk. Manapság túlságosan nagy felelősséget teszünk az egyén vállára, azt gondoljuk, minden csak rajta múlik, miközben megfeledkezünk róla, milyen szerepet játszott sorsa alakulásában az a közösség, ami mikro- vagy makroszinten körülvette, mit segített vagy segített-e egyáltalán a problémái megoldásában vagy éppen akadályozta a haladását. Sokszor egy leszakadt társadalmi csoportból való kitörés azért megy nehezen, mert az a közösség amiben az egyén él, rossz szemmel nézi, ha valaki ki akar törni. Nem egyszer hallottam például roma fiataloktól, akik szerettek volna tanulni, hogy a társaik vagy a családjuk húzta őket vissza: „Ugyan már miért tanulsz, miért stréberkedsz? Ne akarj különb lenni, mint anyád meg apád volt” – mondták nekik, ami nagyon megnehezítette az életüket. Persze a család, a barátok reakciójának is megvan a magyarázata. Ilyenkor általában megjelenik a félelem, hogy aki kiemelkedik, az később le fogja őket nézni, illetve az ő sikerei megkérdőjelezik a többiek sikertelenségének jogosságát, hiszen, ha neki megy, hogyan igazoljuk, hogy nekünk nem ment? Az is előfordul, hogy a szülő a gyermekben látja meg az esélyét annak, hogy átírja a saját sorstörténetét és egy olyan életpálya felé tolja, amihez a gyereknek semmi kedve nem lenne. Ez egy hatalmas teher tud lenni a gyerek számára, mert eleve elvész a lehetősége, hogy a saját életét élje. Úgynevezett funkciógyerek válik belőle, aki az életét arra kényszerül feltenni, hogy a szülő álmát, vágyát valósítsa meg. Ez is egy nagyon fájdalmas életút.
Mindig arra biztatom a pácienseimet, hogy a hirtelen meghozott ítéletektől próbáljanak meg tartózkodni, mert nagyon-nagyon sok vetülete, rétege van egy ember életének. Nagyon sok minden befolyásolja, hogy végül hova jutunk.
Milyen a jól segítő társadalmi közeg?
Amiben az emberek igazi, tartalmas, élő kapcsolatban vannak egymással. Ahol a társadalom alapját képező családi kapcsolatok erősek, szeretetteljesek, támogatóak, ahol erős az összetartás. Ezekben a közegekben olyan védőháló van az ember körül, ami még a legmélyebb a traumák feldolgozásában is segít. Minél elszigeteltebben, minél magányosabban élnek az emberek, minél nagyobbak a távolságok, akár fizikailag, akár érzelmileg, annál nehezebb elviselni az élet megpróbáltatásait.
szerző: Fridrich Piroska
fotó: Sallai Jutka
