Sajnos sokszor vezetett ide az utam az elmúlt években, többedmagammal, ide, ahol összemosódnak a sorsok, valahogy eggyé, megtartva sorstalanságuk jogát és fájdalmát. Mégis, ez a vakító sterilitás egy tükrökből kirakott szobához hasonlatos. Ezekbe a tükrökbe bele kell bámulnunk, így akarva-akaratlanul egymásra is vetünk néhány kérdőjeles pillantást, majd tapintatlanságunkon szégyenkezve inkább a fekete-fehér metlaki, vagy az agyon hipózott linóleum felé görnyedünk. Mi, akik valóban pánikolunk.
A falra ragasztott matricán érthetően olvasható: KÉRJÜK KAPCSOLJÁK KI VAGY NÉMÍTSÁK LE MOBILTELEFONJAIKAT! Ezt a figyelmeztetést sokan hagyják figyelmen kívül. A könyvébe menekülő várakozó borzalmasan ritka, ha mégis látni ilyet, lencsevégre kell kapni, és beküldeni a bulvársajtónak, megkockáztatom, fizetnének érte. Az idősebbek egymással diskurálnak, akár a piacon, csak itt a nyavalyáikról meg a havi gyógyszereik nyavalyás drágaságáról.
Vannak, akik megunják, hogy e kedélyes helyen töltsék a fél, olykor az egész napjukat. Haragosan elajándékozzák az addigra izzadtságtól fénylő sorszámukat. Szerencsés, aki ilyenkor téved a rendelőbe, mivel az ajtóra tűzött tartó rég üresen vigyorog…
Az orvosokat nem hibáztatják, inkább kivesézik az életüket. Elképzelhető, hogy a beteg többet tud a kezelőjéről, mint fordítva. Ez van. Pláne felesleges mérgelődniük, mert az is ki van írva, hogy A BEHÍVÁS NEM ÉRKEZÉSI SORRENDBEN TÖRTÉNIK! Viszont akkor minek a sorszám? – kérdik jogosan.
Sebaj, kitartóan várjuk a sorunkat maszkkal eltakart arccal, friss levegő után áhítozva, hála a Covidnak. „Időpontra jöttem, ez volt egy órája…” – sóhajtja valaki. „Mi is” – válaszolnak neki lemondóan. A hiénatípusúak vadul kopogtatnak (noha ennek tilalmára nyomatékosan – NAGYBETŰVEL – kérnek mindenkit). Ha rászólnak a többiek, magyarázni kezd: „Csak receptért jöttem.” Itt elbukott, ebben a pillanatban vagy tízen egyszerre süvítik: „Mi is!”
Tudom jól, mindenki ismeri a rendelőintézetek, régebbi nevén SZTK-k nyomasztó atmoszféráját, nincs új a nap alatt. Csupán az volt a nyílt-titkolt vágyam, hogy elvessem a gondolatot: a hosszú-hosszú évek óta visszajáró emberek kialakíthatnának szorosabb, baráti kapcsolatokat, ne adj’ Isten, afféle klubokat. Mi baj történhetne? Tán csak jobb kockázatokkal számolva élnünk, mint steril, abszolút kiszámíthatóságban, forgatókönyvszerű menetrend szerint.
2021 december, első díj
