Nagyrészben az írásból él, fellépései számát megnyirbálta a járvány. Ennek ellenére Kormos Anett élete nem sokat változott. Alaptevékenységében és életmódjában egy kanapén ülve tölti napjait, huszonnégy órából huszonkettőt. Két költöztető és a dobozok közt csak elértük egymást. Hangja nyugodt, a jelenleg őt körülvevő káosz ellenére. Kíváncsivá tett, honnan ered ez az ősi rugalmasság. Mintha már így született volna. Halad, amerre az élet sodorja. Receptje nincs rá, de úgy tűnik, ez valahogy mégis bejött.
Humor, mint a túlélés eszköze
„Némely ütés áldásnak is tűnhet”
– Kormos Anett interjú
Fedél Nélkül 2020. december 31. 689. szám
Mi az, amit hátrányként éltél meg és mi az, amit tanított ez az időszak?
Összesen talán annyi, hogy már nem csak háromszor-négyszer kell visszaszaladnom, mert valamit otthon hagytam, hanem eggyel többször, mert a maszkot is elfelejtem. Szerintem mi emberek alapvetően úgy vagyunk összerakva, hogy nagyon meg tudunk ijedni, és akkor hirtelen nagy fogadalmakat teszünk, ami az ijedtség elmúltával el is szivárog. Joggal feszült az egész társadalom, ez a bizonytalanság senkinek sem jó. Én a személyiségemből fakadóan talán picit higgadtabb vagyok az átlagnál. Mindig a következő napig tervezek, és ha az oké, elégedett vagyok. Őszintén szólva ez a vírus ennek a típusú embernek azért nem okoz dermesztő változást.
Forgatókönyveket is írsz. Van most esetleg valami aktuális, amiről beszélhetsz?
Az első három évadban „A mi kis falunk”-nak, most a „Mintaapák”-nak vagyok vezető forgatókönyvírója. Jelenleg egy nagyon jó kis csapat áll mögöttem, akikkel öröm együtt dolgozni. Mivel ez egy napi sorozat, őszintén szólva elég sok időmet felemészti, de nyilván terjesztgetem a szárnyaimat ide, oda, amoda. Próbálom más területeken is megvetni a lábam, keresem a szakmai kihívásokat, az inspiráló feladatokat.
A kommunikáció eléggé hiányzik a társadalmunkból. Mondhatjuk azt, hogy a munkád közvetítői szerepet is betölt?
Nem akarom ezt túldimenzionálni, mert azt gondolom, a stand up-osok dolga, hogy megnevettessék a közönséget. Ha ez egy kocsmában, részegen, disznóölés után összeverődött társaság, akkor őket. Ha pedig egy orvosi konferencia után, lazulásra vágyó doktoranduszok gyülekezete, akkor őket. Amikor áruba bocsátjuk a művészetünket, legyen az egy stand up előadás vagy egy forgatókönyv, akkor illik figyelembe venni a megrendelői igényeket, a közönség igényét. Nyilván egy önálló est előadása színházi körülmények között nagyobb teret enged az önmegvalósításnak.
És mi van a poénok mögött?
Nagyon szeretném megfejteni a saját munkásságomat, de nincs tudatosság mögötte. Én azért megyek színpadra, hogy az emberek nevessenek és azért fogok tollat, hogy hatással legyek a közönségre. Ha sikerül gátlásokat felszabadítanom, sikerül ironikusan, vagy akár csak egy picit más szemszögből ránézni a saját problémáinkra, a világ problémáira, ha sikerül valamennyi feszültséget felszabadítani azzal, hogy ott önfeledten röhögünk a saját hülyeségünkön, akkor megérte. Igyekszem olyan történeteket mesélni, ami mindannyiunkra igaz, mindannyiunkat érint.
Abszolút. Ráadásul szókimondó típus vagy, egy igazi tabudöntögető, ami a mai, köntösbe bújtatott világban már ritkaság számban megy. Honnan jön belőled ez a nagy igazság, vagy hívjuk inkább szabadságnak?
Azt hiszem, már a családom is arra nevelt, hogy szabadon alkossak véleményt és gondolkodjak a világ dolgairól. Ezt láttam otthon, és jó táptalajra hullottam ilyen értelemben. Támogattak, meghallgattak gyerekkoromtól kezdve. Szókimondás. Azt hiszem, ezt apámtól sikerült hozni, aki ezt gátlástalanul csinálja. Ami első körben meghökkentő, aztán felszabadító. Ha személyesen találkoztunk volna, én tényleg elég közvetlen vagyok. Két perc múlva már valószínűleg beszélnél arról, hogy milyen gondjaid vannak a pasiddal vagy a csajoddal és én szívesen meghallgatnálak.
A tabudöntögetés nem szándékos, de igencsak ráfér a társadalmunkra, mert egyre erősebb a külső nyomás, hogy zabszemmel a seggünkben éljük le az életünket. Tudom, hogy ordítóan nagy közhelynek hangzik, de kapaszkodnunk kell a szabadságunk morzsáiba, mert ha a gondolataink is kalitkába szorulnak, onnan nincs visszaút. Nem hiszem, hogy a „kuss a neved” egy életreszóló mottó lehet, sőt pont az ellenkezőjét gondolom: nem hallgatni kellene megtanítani a gyerekeinket, hanem kommunikálni. Nem erőszakkal bepréselni őket, mindannyiunkat egy csordába, hanem megtanítani gondolkodni, dönteni, véleményt alkotni és azt kifejezni. Ez a délibáb lebeg olykor a szemeim előtt, ha szépségkirálynő lennék, valószínűleg ezért „küzdenék” a világbéke helyett.
Mennyire tartod fontosnak a társadalmi érzékenyítést? Például a hajléktalanság, szegénység témakörében, vagy legyen szó csak arról, hogy empátia.
Nagyon fontosnak tartanám. Viszont nem fektet erre elég hangsúlyt az oktatás sem. Ráadásul a vallás a mostani generációnak gyakorlatilag ciki, és lassan már csak emlékképeink vannak arról, hogy milyen egy templom. Vannak bizonyos alapkövei az embernek, az életnek és a társadalomnak. Nem gondolom, hogy sokszor tapintatosak vagy empatikusak lennénk, de nem is mindig könnyű egyébként. Alapvetően jó érzésű emberekkel van tele a világ, de nagyon nehéz ma segíteni kockázat nélkül. Annyira az életben maradásért kaparunk mindannyian, mindennap, hogy egész egyszerűen csak arra vágyunk, hogy hazaérjünk a nap végén úgy, hogy nem történt semmi szar. Akkor ez egy kivételes nap volt. Az pedig, hogy a gyerekek érzékenyek-e vagy sem, az nagyrészt attól függ, mit látnak otthon a szüleiktől. De nem könnyű, nekünk szülőknek nagyon résen kell lennünk, és sokat kell beszélgetnünk a gyerekeinkkel, ha nem akarjuk, hogy a kevésbé érzékeny és sajnos kiterjedt környezet más irányokkal fertőzze meg őket.
Azt hinni, hogy nekünk azért megy a szekér, mert kurva jók vagyunk, minimum botorság. Egyrészt a szerencse forgandó – csak hogy lásd: nem riadok vissza a „bölcsességek” puffogtatásától – szóval a szerencse egyrészt forgandó, másrészt a sikert, az anyagi javakat, az elismerést nem mindig érdemek szerint osztja ki a gép. Én is megjártam a magam hullámvölgyeit, és nem mindig a csúcson voltam a legbüszkébb magamra, az érdemeimre.
Mi az, amit szerinted mindegyikőnk meg tud annak érdekében tenni, hogy egy kicsit is jobb legyen a helyzet?
Karnyújtásnyira vagyunk felelősek egymásért. Elsősorban a saját gyerekeimet tudom ilyen értelemben empátiára nevelni. És szükségük van erre, mert a sodrás más irányba vinné őket.
Jó lenne, ha mindenki a saját környezetében lévőket volna képes egy kicsit toleranciára buzdítani, elfogadóvá tenni. A felülről jövő kezdeményezésekben, nagy kiáltványokban azért hiszek egy picit kevésbé, mert azt gondolom, hogy az érzések nem változnak parancsra. Például a női egyenjogúságért lehet harcolni, mi több, kell is, de a törvény előtti egyenlőség sajnos nagyon távol áll a valódi egyenlőségtől. Van, amit nem lehet kiharcolni, csak kiérdemelni.
Ugorjunk egyet az otthon és a család témakörére. Jó esetben, egy stabil pont az ember életében. Neked mi jelenti vagy jelentette ezt a stabilitást gyerekkorodban és most?
Én egy nagyon jó családba születtem, és ezért hálás vagyok. Azt gondolom, hogy a legtöbb útravalót az embernek a családja adja. A pszichológusnál az emberek nem véletlenül beszélnek annyit az anyjukkal való kapcsolatukról, sajnos az meghatároz rengeteg dolgot.
Mindenki el tudja mondani, hogy milyen problémái vannak a szüleivel, én is. Félreértés ne essék, ideális kapcsolat ide vagy oda, tudnék sorolni bőven. De el kell érkezni a felnőttségnek arra a szintjére, amikor az ember elengedi ezeket és azt nézi, hogy mennyi mindent kapott a családjától, mert könnyebb lesz az élet.
Lehet a sérelmeket magaddal vinni, egy kicsit ölelgetni, kicsit magadhoz fogni, hadd ragadjon a testedre, a bőrödre, de szerintem ez hülyeség. Ha az alapállítás igaz, hogy téged a szüleid szeretni próbáltak, akkor lényegében ők a képességeikhez mérten megtették, amit meg tudtak. Ha ez sem igaz, az sajnos erős hátrány. Én is rajongásig szeretem a gyerekeimet, de rengeteget hibázom. Ezeket nyilván majd ők is elmesélik a pszichológusuknak.
Volt gyermekkorodban a környezetedben olyan személy vagy család, aki nehéz körülmények között élt? Mit tapasztaltál ebből?
Mi magunk is éltünk nagyon nehéz körülmények között. Lehet, hogy most azt gondolod, hogy túlzok, de nem. Volt időszak, amikor mi jómódú családnak számítottunk a Balaton környékén, de ez változott ide-oda. Gyakorlatilag szinte a nullára. Volt, hogy problémát jelentett a napi megélhetés a család számára, mert apámat kiragadták a családi közegből, mi meg egyedül maradtunk anyámmal, aki addig háztartásbeliként rengeteget dolgozott, de az nem számít kereső foglalkozásnak.
Úgyhogy kerültünk szorult helyzetbe, sőt, amikor felköltöztem Pestre, én magam is, majd a férjemmel is voltak olyan hullámvölgyeink, hogy nagyon meg kellett számolni, hány pelenkánk van még. Utcára nem kerültünk, mondjuk ez tény, de voltak necces pillanatok. Én csak a gyerekeimmel tudok példálózni, mert minden ilyen szerencsétlen információt meg tanulságot rájuk tukmálok. Alapvetően azért keresek pénzt, hogy meg tudjuk venni, amit szeretnénk. Ők is, én is, néha fölösleges dolgokat is, de ha nekik örömet okoz, engem nem különösebben érdekel. Nyilván az ésszerűség határain belül, és ritkán kívül. De fontos, hogy tudják, ha nincs, akkor nincs. Azzal is kell tudni menni.
Szerinted van mit ünnepelni az év végén?
Van. Szerintem, aki él, az ünnepeljen, hogy még él, gondoljon a következő napra és bízzon benne, hogy a következő nap is élni fog. Tudom, úgy tűnik, ez nem elég ok az örömre, de szerintem elég. Ez egy nagyon nehéz időszak, próbára teszi az embereket, a családokat, a kapcsolatokat, és számos előre nem látható következménye lesz.
De egyszerűen nem lehet feladni. Az apró örömökbe kell kapaszkodni. Mindenkit érnek olyan csapások, ami után lehetetlennek tűnik felkelni és tovább menni. De érdemes, mert visszatekintve némely ütés akár áldásnak is tűnhet, vagy legalábbis egy kijózanító pofonnak, hogy változtatni kell.
Ajkai Mónika
fotó: Dumaszínház
