… folyton kifutni a rohadt időből… arra a lányra is egyre többet gondolunk, aki réges-rég apró fecnikre szaggatott szét minden papírt, ami a keze ügyébe került, köztük az ellenőrzőjét is a beírásokkal… éjszakai filozofálgatások végigdőlve a pingpongasztalon, nézve közben a csillagokkal telehintett égboltot, megintcsak érezve: folyton kifutunk a rohadt időből… amikor írtam neki egy négysoros, vigasztaló verset, és elsírta magát, akkor éreztem először, hogy a költészetnek talán mégis van némi ráhatása a lélekre; repülőgépek húztak el felettünk, szemünk előtt pedig kis sétahajók szántották a vizet, igen, mindig megvolt mindenünk, még nem kellett sok az élethez, nosztalgiázunk, így negyven után, ötven előtt, (itt úgyis mindenki le akarja darálni gyermeki ártatlanságát, ami egyáltalán nem is volt annyira az, de mindegy), így is, úgy is megint kifutunk a rohadt időből, ez szinte már törvényszerű, mint az insomnia a szar napok után; na akkor emlékezz, gyönyörű szemek, rövid szoknyák, apai pofonok, Ladák, amikben bármi megtörténhetett (volna… gyáva hülyék, mi), aztán ott volt a mentő és a zárt osztályok nyara, amikor a barátunk öngyilkosságot kísérelt meg, szerelemmel hitegették, majd dobták, akár egy kiégetett felsőt, félelem és rettegés Lágymányoson; mindent elveszteni és kapaszkodni valami reménytelibe, ami hamarosan arconköp és megrugdos, szerettünk, szerettek, gyűlöltünk, gyűlöltek, lett volna időnk felnőni, de máshogy alakult, kifutottunk a rohadt időből…
2022 augusztus, harmadik díj
