A sötétség puhán takarja be a temetőt. Síri csend van.
Na ja, érthető.
Mintha egy bóklászó alak sziluettje látszódna a halmok közti ösvényen. Kezében hatalmas szatyrokkal baktat egy lakájos kripta felé. Már hallani is a műanyag táskák közeledő zörgését.
Megáll, körbe néz, aztán lepakol egy kényelmesnek tűnő márványsírra. Valamelyik táskából elővarázsol két nejlon üveg bort.
Az egyik a reggeli, a másik a vacsora. Kényelmesen végignyúlik a márványon. Kicsit fészkelődik, valamiért nem az igazi ez a fekvőhely.
– Lejjebb sem lehet jobb – mormogja maga elé.
Felül, és ismerkedik a szomszédokkal. Az csak természetes, hogy tudni akarja, hogy kikkel éjszakázik.. Szemben vele egy pompás kripta magasodik. Nehézkesen betűzgeti a feliratot.
„Valami Dr. és családja”.
– Na, persze – gondolja – orvosnak itt is jól megy sora!
Elkölti a folyékony vacsoráját, majd végigfekszik a hűs márványon. Egy kővázát még a feje alá húz, csupán a komfortérzet miatt.
Na, ja, ő aztán tud élni!
Megnyugodva elszenderedik. Baja nem eshet – gondolja – mert van orvos a háznál.
Lassan éjfélre jár az idő. Fázósan húzza magára a szomszéd koszorúját. Bamba félálomban körbenéz. A szemközti kripta ajtaja megnyílik, és a koporsó fedele diszkréten lecsusszan. Egy fekete köpenyes alak kászálódik ki belőle. Józsi érdeklődve nézi a történést. Tíz év az utcán megedzette, ezért aztán gyanakodva szorítja magához a reggelizős üvegét. Mit lehet tudni?
Közben a szomszéd ásítva nyújtózkodik, csontjait kicsit megropogtatja. Nagyokat szippant a friss éjszakai levegőből, és kotorászni kezd a zsebében, majd elővesz egy apró kütyüt. A sírra irányítja. Egy halk pittyenés, és méltóságteljesen záródni kezd a koporsó.
Azannyja! Szervó? – motyogja Józsi – micsoda király cucc!
– Kolléga úr, új lehet itt, hogy még bírja az elem – szólítja meg szívélyesen – egyébként Józsi vagyok.
A fekete köpenyes csak most veszi észre a hang gazdáját. A préda látványára kivillannak az agyarai.
– Drakula – mondja, és megszorítja Józsi kezét.
– Ahogy nézem te valami fogorvos féle lehettél?
– Aha, olyasmi.
– Kérsz inni? – nyújtja felé barátságosan a reggeliét.
– Add a nyakad! – nyitja harapásra a száját.
– Nem ajánlom, mert most 0,8 alatt van véralkohol szintem. Egy vérbeli vámpír ne hígítsa! Igyál inkább ebből! – adja kezébe a reggelizős műanyag palackját. De, nehogy kilukaszd a fogaddal!
– Ne aggódj! – és egy mozdulattal kiveszi az agyarakat – szilveszteri cucc – sóhajtja lemondóan – amolyan hagyományőrző dolog. Már, semmi sem a régi!
Forgatja, nézegeti a palackot. Vörösbor – asszongyák vérképző – teszi hozzá bánatos nosztalgiával, majd szájához emeli, és nagyot húz belőle.
– Honnan jöttél doki, ezzel a rettenetes tájszólással?
– Nem vagyok doki! Tepes Laci a böcsületes nevem. Erdélyből gyüttem.
– Aha, szóval magyar igazolvány?
– Az. Neked nincs?
– Nincs.
– Aztán miért nincs?
– Mert magyar vagyok.
– Nem értem.
– Én sem.
– Mit csinálsz itt magyarban?
– Kísértek, vért szívok, mikor mit – húzza ki magát nagy büszkén.
– Ne marháskodj, ezzel a kínai köpennyel, szilveszteri fogsorral? Ki hiszi ezt el neked?
Laci szeméből kihuny a láng, valahonnét a köpenye alól egy dobozt varázsol elő.
– Nem veszel? – kerámia késkészlet.
– Herendi?
– Nem hinném, talán ez is kínai.
– Na, persze XV. század. Ming-dinasztia! Ilyennel faragták a porcelánt. Nem veszek, köszi.
– És egy övet? Eredeti bőr. Echte leder.
– Az meg milyen állat?
– Osztrák.
– Na, ne fárassz, mondd inkább azt, hogy műjegesmedve, azt előbb elhiszik! Aztán mit keresel itt a temetőben?
– Eredetileg a Garay utcai garzonban lakunk, mind a harmincan, akik Csíkból gyüttünk. Az asszony is ott lakik, de ő állandó nappalos koldus, mert jobban fel tudja hajtani a fél lábát.
– Hogy működik ez nálatok?
– Ahogy régen katonát toboroztak. „Hej élet, de gyöngy élet…” És már a buszon is vagyunk. Ott aztán „szakma szerint” szétosztják a késeket, bőr öveket, abroszt, asztalterítőt, levendulát, ha éppen virágzik. A „nemtudom kiváltani recepteket”, a mankókat, a Bibliát szóval a kolduló szetteket, mellé a műanyag poharakat. Úgy emlékszem, mire végeztünk ezekkel, már lakásban is voltunk, mind a 30-an. Tizenöt ágy a nappalosoknak, és az éjszakásoknak felváltva. Megígérte a főnök, ha jól dolgozunk, kivisz bennünket a franciákhoz Londonba. Tegnap elmaradt a váltás azért vagyok most itt.
– Nem szégyellitek magatokat, hogy ide jöttök simliskedni?
– Miért szégyellenénk, ejszen mi is itt szavazunk?
