Kint hangtalan feslik fel a nap fodra,
s mint ormótlan, fakó tűzfal az ég,
tövében kushad a loncsos utca,
rajta rianások, mint ijedt fecskék
röptének cikk-cakkja;
kakofón kép.
Bent a plafonról
mállik épp a reggel;
rég’ kopasz percein fel-
felordít a barna csend:
„Felelj!”- majd szemébe nevet,
s míg pislákol a terítőn egy szikra
poharamban muslinca lebeg
merengő szemmel,
ki, ha tudna, futna
de nem mer,
vagy nem tud,
átmeneti kiút
számára
a kávém
tejjel…
