Watanabe Okochime pszichológus, a Japán Tudományos Akadémia alelnöke, számos tudományos mű szerzője. A családja történetét végigkövetve dolgozta ki teljesen újszerű elméletét az életpályaanalízis területén, majd alapította meg először Tokasimában, néhány hónappal ezelőtt pedig Budapest nyolcadik kerületében a Watanabe-házat.
Watanabe Okochime nagyapja, a néhai Watanebe Wazumi tábornok az amerikai invázió és az elkerülhetetlen vereség elől menekült a halálba. Egy, a hasához szorított kézigránáttal vetett véget életének. Nagybátyja, Watanebe Samato önként jelentkezett kamikazénak. Édesapja, Watanabe Tanaka építésügyi miniszter volt, majd amikor leváltották pozíciójából, szeppukut (európai körökben ismert néven harakirit) követett el. Okochime akkor még csak 14 éves volt, de a virágzó cseresznyefa alatt fekvő, felmetszett hasú apja látványa örökre megpecsételte a sorsát. Attól a naptól kezdve csak az foglalkoztatta, miként segíthetné a pályájuk végpontjára ért politikusokat. Erre a kutatására tett fel életét, majd hozta létre a PHH, azaz Politics Hospice House hálózatot, ismertebb nevén a Watanabe-házakat.
Ezekben azokat a politikusokat, egykori államtitkárokat, intézményvezetőket helyezik el, akik politikai értelmben már nem léteznek, de az elmúlás tényét képtelenek elfogadni. A józsefvárosi Watanebe-házban jelenleg egyetlen szabad ágy sincs, amint elmegy valaki, azonnal új lakó érkezik a helyére.
A hat kórtermes házban maga az alapító vezet körbe, de lehetőséget kapok arra is, hogy beszélhessek a betegekkel, hozzátartozókkal és a segítőkkel is. Elsőként egy önkéntest szólítok meg. Tálcán visz valahová egy bontatlan üveg skót whiskyt.
– Egy egészségügyi intézményben szeszes italt kapnak az ápoltak?
– Itt semmi sem tilos, sőt azon vagyunk, hogy mindenki a legjobban érezze magát az utolsó napokban.
– A legtöbbször mit kérnek?
– A múlt héten eltávozott páciensünk azt kérte, hogy a legemlékezetesebb parlamenti beszédeit olvassam fel neki. Utána együtt elénekeltük az Internacionálét. Limonádét kért, hagymás-zsíros kenyeret, megette, majd csendesen elaludt.
A négyes szobába éppen új páciens költözik. Amíg elrendezi a személyes tárgyait, megszólítom a hozzátartozóját.
– Kinek a döntése volt, hogy a felesége beköltözzön a Watanabe-házba?
– Közösen határoztuk el, mert úgy láttuk, ez a legjobb megoldás. A nejem mindössze 3 százalékot kapott az időközin, és ebbe valósággal belerokkant. Én már sajnos nem tudom otthon ápolni, itt pedig szakemberek segítenek neki.
– Mit mondtak, mennyi ideje lehet hátra a feleségének?
– Politikusként már csak néhány órája. A Választási Iroda délelőtt hirdeti ki a végleges eredményt, de azzal tisztában vagyunk mindketten, hogy nincs remény.
A nővérszobánál ismerős arcok tűnnek fel, a Függetlenség és Szabadság Egyedül párt képviselői, de nem akarnak nyilatkozni.
Mielőtt a kórterembe belépnének, megelőzöm őket. Az ablaknál a politikai élet korábbi ásza, egykori intézményvezető fekszik. Az egyik sajtótermék megtámadta, azt követően leváltották állásából.
– Mivel telnek az utolsó napjai?
– Sokat olvasok és meditálok, leginkább azon, hogy elrontottam-e valamit.
– Mire jutott?
– Én, kérem, lojális voltam a végtelenségig, talán vak is, de ezen most már nem lehet változtatni. El kell mennem.
Nyílik az ajtó, a pártdelegáció tagjai jöttek. Ölelkeznek, vicceket mesélnek, majd együtt sírnak a negyvenes éveiben járó társukkal. Nem akarok zavarni, Watanabét az irodájában keresem meg.
– Miért alapított Magyarországon is politikus hospice házat?
– Elemeztem az európai rendszerváltó országok politikai elitjének mozgását. Úgy vélem, az önök kultúrájában különösen nehéz elszakadni az aktív politikai létezéstől. A legtöbben erre képtelenek. Nálunk, ugye, ott volt a szeppuku, de bebizonyosodott, ez sem megoldás mindenre. Az önök politikusai az örök politikusi élet ideájában élnek, de ez egyenes út a halálba. Mi itt a Watanabe-házban segítünk lezárni ezt az életszakaszt. Olyannyira, hogy a végén megrendezzük a pácienseink temetését is, ahol kívülről láthatják magukat, megtapasztalhatják, kik vettek részt a búcsúztatójukon. Igyekszünk ezekre az eseményekre a legtöbb embert elhívni, hiszen ezzel azt az illúziót keltjük, mintha lett volna bármi értelme ennek az egésznek. A temetési ceremónia után a Watanabe-ház lakói sokkal jobb esélyekkel térhetnek vissza a való életbe, és kezdhetnek végre valami értelmes tevékenységbe.
Amikor visszakanyarodunk a hálózat sikerességére, némi ingerültséggel árulja el, hogy nálunk érték már kudarcok, nem is egyszer. Egy ismert pártelnök három hónapig feküdt az osztályon, már az út végén tartott. Mindenki leste a kívánságait, csak hogy boldogan menjen el, kitűzték a temetés időpontját is, meghívták a vendégeket – amikor váratlanul közölte, hogy meggondolta magát, nem megy el a saját búcsúztatójára. Folytatja, jelölteti magát, sőt készen áll az ország vezetésére is.
Watanabe elárulta, a következő választásokig öt újabb politikus hospice ház építését tervezi.
A folyosóról behallatszik, hogy valahol a házban sírva éneklik a Himnuszt.
