Már megint átvertek, mérgelődött magában Rolf, ahogy a milánói Bázel-meccs szünetében visszatért a szektorukba. Tavaly kapta a jegyet hetvenedik születésnapjára két, hasonló korú haverjától, mondván, hátha még megéri az eseményt. És most végre eljött a nagy nap. Csak találna vissza hozzájuk! Biztosan elbújtak előle.
Rolf a sorokat végigjárva kereste a székét, azonban az nem lett meg. Közben a meccs is folytatódott, így fogta magát, leült egy üres helyre, és tovább fortyogott magában, hogy verje meg az isten a haverokat, ha így tettek. Érdekesebb a játék, mint azokat a mihasznákat keresni, mérgelődött.
Mindeközben ‒ két szektorral arrébb ‒ a haverok izgatottan várták vissza Rolfot a helyére.
–Hetvenévesen, ne siettesd! Lassan csordogálnak már ilyenkor az ember csatornái – nevettek nagyokat, és elhatározták, hogy a meccs végére hagyják Rolf keresését.
Hogy ki adta fel hamarabb, Rolf vagy a haverok, hogy megtalálják egymást, azt nehéz lenne eldönteni. A későbbi események azt mutatták, senki nem hiányzott a másiknak.
Remek meccs volt. A két csapat sorra hoppolta el a labdát az ellenféltől, Rolf pedig alig bírta követni, mikor kinél van, vagy éppen melyik kapuba vágódik be a labda. Élvezett minden pillanatot, és elhatározta, jövőre is itt lesz.
A meccs végén a tömeggel együtt távozott a stadionból, majd a tizenkettes kapunál várt néhány percet, hátha végre összefut a többiekkel. Úgy emlékezett, itt jöttek be. A tizenkettesnél. Vagy a huszonkettesnél. Már nem volt biztos benne. Zsebébe nyúlt, összeszámolta minden pénzét: húsz euró és tizenöt svájci frank. És mivel mobiltelefonja nem volt, mert utálta, a szegényes hotelük nevét meg nem tudta, ezért elsétált az első padhoz, és leült. Akkor még nem sejtette, hogy tíz évet fog itt, Milánó utcáin eltölteni.
A stadionból kifelé Rolf barátai még időztek pár percig a negyvenkettes kapunál, ahol bejöttek, aztán úgy voltak vele, Rolf már biztosan hazament. Svájcba. És nem keresték.
Rolf az első éjszakára egy közeli parkban húzta meg magát. Nem ment a rendőrségre segítségért. Mert van úgy, hogy az ember nem vágyik haza. Ha nincs, ami visszahúzza. Barát, feleség vagy család. Rolfnak egyik sem volt. De volt sok emlék a gyerekkorról, ami egyre jobban eltolta a hazatérés gondolatától. Az apai pofonok mélyen beültek a képek közé, és nem elkoptak az évek múlásával, hanem élesebben és tisztábban jöttek elő. Ahogy egyre élesebbé válik egy polaroid fotó minden részlete. Az eltelt sok év nem homályosított ezen.
A svájci házat, ahol lakott, megörökölte a szülőktől. Ismerte minden zugát, különösen a spájzból nyíló kis pincét. Ide menekült, amikor apja a néhány hónap SS-szolgálatából hazatért, és naponta itta magát félholtra. Közben pedig folytatta a munkáját, csak most a családját verte.
Rolfot a hideg svájci éjszakák után meglepte a milánói este melege. A helyi csövesek felajánlottak neki egy takarót néhány szál cigiért cserébe.
Reggel kipihenten ébredt, és egy cseppet sem hiányoztak neki a haverok. Elindult megismerni Milánó utcáit. Ha egy kapualjban megállt pihenni, ételt adtak neki. Ha leült egy padra, cigivel kínálták. Amikor pedig egy lépcsőházban töltötte az éjszakát, egy ott lakó idős nő tiszta ruhát nyomott a kezébe. Amit pedig az öreg hordott, elkérte, hogy kimossa.
Így telt el az első hét. Majd az első hónap. Aztán sorra a következők. Rolf pedig már a jövő évi meccset várta, és a heteket számolva úgy látta biztosnak, ha nem utazik vissza erre a kis időre, negyvennyolc hétre. A haverok már biztosan hazaértek, és kinek hiányzik a szokásos kötekedésük. Így Rolf egyre jobban nem vágyott haza.
Az első három év minden Bázel-meccsén ott volt az öreg. A koldulásból összeszedegetett pénzéből még a VIP-szektorra is futotta. Aztán a meccsek után mindig a következőre kezdte a gyűjtögetést.
A harmadik meccs után néhány nappal szélesre tárt karokkal fogadta a ruháit rendben tartó idős nő:
– A fiam a jövő héten Svájcba megy. Üzleti út. Vele tarthatna. Elviszi haza.
– Soha! – kiáltott vissza Rolf. – Ha hülye lennék!
Az idős hölgy meglepődött. Az öreg nem vágyik vissza a családjához? A házába? Ő ugyan egy hétig sem bírná ki nélkülük. Ez meg itt él három éve az utcán meg a lépcsőházban.
– Nem! – ismételgette Rolf. – Kihez menjek? Még egy kutyám sincs!
Így a nő többet nem hozta fel a témát. Mosott rá még hét évig.
Rolfot csak a bázeli presbiter kereste. Még a Vöröskeresztet is megbízta, nyomozzanak utána, hová lehetett az ő eltévedt báránya, aki korábban a legtöbb felekezeti adót fizette. Meg a templom harangját is felújíttatta a sokéves keresetéből. A Vöröskereszt éppen az első meccset követő tizedik évben küldte meg neki a levelet a hírrel: Rolf megvan, a milánói stadiontól száz méterre látták egy parkban.
A presbiter egyből üzent Rolf haverjainak, akik nem válaszoltak. Ők pár éve szinte egyszerre kerültek be a város legszegényebb idősotthonába. Amikor a presbiter ezt megtudta, autóba ült, és kihajtott a templom udvarából, egyenest a bruderholzi otthonba.
– Már nem tudják, ki az a Rolf – mondta a főápoló szomorúan. – A saját nevüket sem tudják. Teljes demencia.
– Értem – felelte a presbiter. – Akkor magam kell, hogy elmenjek a hívünkért.
A presbiter már másnap reggel indult, és délutánra Milánóba ért. A Vöröskereszttől pontos leírást kapott, merre látták Rolfot legutóbb. És Rolf valóban ott volt. Pontosan ott üldögélt a Porta Venezia gyönyörű tavánál, és a hattyúkat etette.
– Jobb itt nekem, atyám! – tiltakozott Rolf a hazahívó szóra.
– A gyökereinket nem vághatjuk el! – mondta a presbiter, és Rolf vállát megfogva hozzátette: − Minden kereseted adományokra fordítottad. Még hitelt is vettél fel öreg korodra. Apád bűne nem a tiéd. Gyere haza, megbékélni a múlttal.
Rolf kényelmetlenül érezte magát az autóban, ahogy elhagyták Milánó külvárosát és felhajtottak az A2-es autópályára.
– Még el sem köszöntem mindenkitől – mondta szomorúan.
– Majd írsz nekik otthonról – nyugtatta a presbiter.
A presbiter a bruderholzi idősotthonnál állt meg, ahol már minden papírt előkészítettek az új lakónak. Rolf házát a nem fizetett hitel miatt már rég elárverezték. Rolf besétált a társalgóba, egy halk köszönéssel üdvözölte a haverokat, míg azok csak üveges tekintettel néztek tovább a semmibe.
– Na, erről ennyit – nyugtázta Rolf. – Szenilis hülyék! Inkább maradtatok volna ti is Milánóban!
Majd fogta magát, bevonult a szobájába, és a következő estig ki sem jött onnan.
Pár nappal később a helyi lap apró hasábon számolt be arról, hogy a városszéli idősotthonból egy lakó megszökött. Egy kamionra felkéredzkedve Milánóig meg sem állt.
