A PopUp Produkció új színházi szemléletet vezetett be Magyarországon. Színpad lehet bármi és a helyszín lehet bárhol, a díszlet egyszerű, a téma erős, a feldolgozás üt. A projektalapú társulat hat éve játszik teltházzal, élén Bakonyi Alexával, aki egyszerre színésznő, producer, kreatív és üzletasszony. Épp olyan összetett és lenyűgöző, mint az új színházi nyelv, amin a PopUp szól.
Mikor is beszéltünk először erről az interjúról?
Decemberben említhetted.
Akkor külföldön voltál. Hetekre eltűntél, hogy teljesen kikapcsolódj. Feltöltődtél?
Tanulságos volt hat hét távol mindentől. A pandémia alatt teljesen egyedül voltam, és nagyon élveztem. Kiderült mekkora szükségem van regenerálódásra, kiszakadásra, és megfogadtam, hogy ennek mostantól gyakrabban teret adok. De azért más ez a saját otthonodban, és más egy idegen helyen. Úgy lett kerek ez a töltekezés, hogy utána újra láthattam az embereket, a helyeimet, barátaimat, majd találkoztam a csapattal és a közönséggel. Most a fókusz ismét az Egykutya című előadáson van, sok új ötlet és együttműködés alakul a darab kapcsán, pl. májusban meghívtak minket Berlinbe.
Három éve játsszátok teltházzal, mégis formálni akarod. Miért?
Mert attól lélegzik, hogy vissza lehet rá hatni. Hogy nincs egy rendezői vízió, amit követni kell, hanem összmunka, és a nézők friss szemmel sokszor tudnak olyat mondani, amit izgalmas beépíteni. Plusz nagyon alkalmas rá, hogy más műfajokkal is fuzionáljunk, ami szívügyem. Az összművészet és a mobilitás. De volt több bemutatónk is tavaly, mégsem játsszuk őket. Nem engedek ki a kezemből olyat, ami nem százas, vagy engem nem szippantana be nézőként. Bár csábító és könnyebb út lenne önfenntartás szempontjából – sőt, konfliktusos is ennek ellene menni – de én közép- és hosszútávon gondolkodom. Ha nincs meg a tökéletes team, ha nem hangolódnak össze az alkotók a popup arculatával, akkor inkább nem. Ami pillanatnyi érdek, az gyakran később nem éri meg. Szeretném, ha egyértelmű minőséget kötnének hozzánk. Középszerű dolgokért nem szeretnék dolgozni. De azért a legutóbbi felkérésünk, a Telekom és JCDecaux közös novellapályázatának nyerteseiből írt Ébresztőt nagy valószínűséggel új szereposztásban egyszer tovább játsszuk. Csak nehéz egyeztetni, de többet ebben nem kötök kompromisszumot. Érzékeny mérleg összehangolni a személyes karrierem is a popup fejlődésével. Minden évben vállalok egy kőszínházi munkát is, jól esik, hogy néha csak a színészi feladataimra koncentrálhatok. Idén májusban a Thália színházban lesz egy bemutatóm.
Marad az alapkoncepció?
Az Egykutyában eddig nagyon jól működtünk együtt négyen (Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly), alapvetően ugyanazt kerestük – egy olyan színházi nyelvet, ami több emberhez eljut. Mindannyiunknak fontos a közönség és közvetlenség. Ezért nem próbatermet bérlünk, nem színházban mutatjuk be az előadásokat, hanem közösségi terekben, mint reklámügynökség, kávézók vagy műtermek. Így több és változatosabb szokásokú embert tudunk megszólítani, és ezzel a helyek is jól járnak. Keresnek is minket, hálistennek. A személyesség a PopUp Produkció varázsa. Szándékosan készítünk olyan előadást, amihez a díszlet bárhol fellelhető (egyik kedvenc helyszínem eddig egy mező közepén volt) ahova meghívnak, és ahol mi is szívesen játszunk. Áprilisban egy magyar cég harmincadik szülinapjára minket ad ajándékba a partnereinek. Ezek nagy dolgok. A harminc év is, meg az is, hogy egyre többen ismerik fel, hogy mi elindítjuk a kommunikációt, ami sok helyzetben hasznos és felemelő. És pont ezért érdemes nekünk is ennyire flexibilisnek lenni. A jegyeink is diverzek, volt, amikor a tanárok ingyen jöhettek vagy biztosítunk tíz széket olyan nézőknek, akik vidékről jönnek, és már az útiköltség is megterhelő nekik. Épp erről is szól a támogató jegyünk, ami jelenleg 23.000 Ft. És van, aki megveszi. Ezzel erősítjük az emberekben az egymás közötti felelősségvállalást is – aki ilyen gesztust gyakorol, és ennyiért vesz jegyet, az segít három másik embernek élményhez jutni.
Többesszámban beszélsz, de te vagy a társulatvezető.
A végső döntéseket én hozom, hisz enyém a felelősség, én tárgyalok, és engem érdekel a legjobban, hogy milyen a popup élmény összképe. De nagyon fontos nekem kikérni mindenki más véleményét is. Több agy mindig izgalmasabb, mint egy. Ez sokszor még zavarba is ejti az embereket, mindenkinek tanulni kell azt is, hogy se kiszolgáló személyzet se parancsnok ne legyen, sőt nem is lehet a popupban. Brutális mennyiségű kommunikáció a kulcsa, amit nem mindenki rak bele – s aki nem, azzal nem is működik. Fontos, hogy megosszuk egymással, hogy eddig mikben sérültünk vagy mi okozott sikert, vagy hogy épp miben vagyunk – és felismerjük egymás határait. Projektről projektre tisztulnak az alapfogalmak az én fejemben is. Például, demokratikus színháznak tartom magunkat. Értem ez alatt azt, hogy a színész beleszólhat, hogy milyen elrendezésben játszunk, mennyi szünet kell neki, hogy érezte magát a szerepében és mire vágyna másképp, mi kerüljön a promóciós anyagba vagy tetszik-e a kép amit kiraknánk róla – tehát hogy hogyan a legésszerűbbek mindenki számára a helyzetek. Nos, kiderült, vannak, akiknek a demokrácia egyenlő az anarchizmussal, ami szerintem nem igaz. Számomra egyértelmű, hogy a demokráciában mindenkinek van szavazati joga, de nem mindenki döntéshozó. Sajnos alap, hogy kis körben kötelezően köpködünk a döntéshozókra – valószínűleg, mert nagyban nem merünk. Itt nincs olyan kérdés, amiről ne lehetne, vagy ne igényelném én is, hogy beszéljünk. Nincsenek tabuk. De ez nem azt jelenti, hogy mindenki pillanatnyi elképzelései szerint kell menjen minden, csupán annyit, hogy jobban értjük egymást, számolunk a másik szempontjaival. Jó esetben az enyémekkel is. Itt nincs ilyen válasz, hogy „csak, mert azt mondtam”. De ehhez mindenkinek tudni kell érvelni. Mi adott keretek között dolgozunk együtt. Azért beszélek többes számban a popupról, mert csak közösségi gondolkodásban működik. Egyedül semmit nem érek, de a szólistákkal sem.
Szerintem ez az igazi művészet: egyszerre működsz üzletasszonyként és színészként. Hogyan lavírozol a feladatok között?
Időbe telt, mire összehangoltam. Mindegyikhez kell nyitottság – a közhiedelemmel ellentétben szerintem az üzlethez is, különben egy szint felett hamar elakadsz. Nálunk népbetegség a rövidtávú előny harácsolás. Könnyű is uralkodni rajtunk. Bennem a win-win működik erősen, erre vagyok kihegyezve. Szüleim vállalkoztak, természetes számomra az üzleti gondolkodás. Nemrég megkaptam, hogy anyagias vagyok… Egy fiatal kolléga felkeresett, hogy készítsünk együtt előadást, a popup keretein belül: amiben én elsősorban alapító és kreatív producer vagyok. Majd amikor számokról beszéltem, anyagiasnak címkézett. Nagyon jót nevettem. Igen. A producerek számokról beszélnek. A matériáról. Ez a dolguk. Meg amúgy jó volna, ha mindenki így tenne, aki dolgozik és annak értékén megy be a boltba. A megszégyenítés elég klasszikus technika, ha véletlen konkrét elképzeléseid lennének valamiről. Van az a vicc a pokol bugyrairól. Remélem, a következő generáció erről már leszokik. Igenis meg kell tanulnunk, hogy a munkánk értéke pénzben is mérendő, amíg kapitalizmus van. Terjedjen csak el. Rosszul vagyok az „örülj, hogy dolgozhatsz” felfogástól. Részben ezért vannak most a színészek a tápláléklánc alján. Ezzel nem azt mondom, hogy hagyjuk a karitatív szcénát, az is nagyon fontos, óriási társadalmi haszna van. Szívesen is vállalok ilyesmit, viszont megtartom az egyensúlyt.
Biztosan te is vállaltál nehéz munkát kevés fizetésért cserébe. Mindannyian vállalunk így munkát.
Persze! Abnormális egzisztenciális nyomás nehezedik ránk. Én az egyetem mellett pincérkedtem. Sokszor úgy éreztem, hogy még egy nap, és nem tudok lábra állni. Aztán visszatérő lettem a vendéglátásban. Először akkor mentem asztalokat törölni, amikor visszamondták az Aranyélet című sorozat egyik nagy szerepét nem sokkal forgatás előtt, de a későbbiekben is többször nyúltam ehhez, amiért utólag hálás vagyok. Igazából így tanultam meg, hogy mi az a munka. Ha kell, képes vagyok 24 órán keresztül dolgozni.
Nagyon határozott vagy. Létezik érzékeny Alexa is?
Hogyne. Sőt. Ez mindig önvédelem. Az érzékeny részek védelme. Ebben hajlamos vagyok az aránytalanságra. Nemrég a Nyugatinál, óriási tömegben észrevettem egy lányt, aki kétségbeesetten menekült egy férfi elől. Odaléptem az üldözője elé és megállítottam. Ez rám nézve sem volt veszélytelen manőver. Nem tudhattam, hogy mi van a csávó fejében vagy zsebében, de ilyenkor nem érdekel. A lány zokogott, feltettem a metrópótlóra, és megkértem, hogy csak akkor fusson el bárki elől, ha egyedül van. Akkor mint a nyíl. De ahol emberek vannak, ott kérjen segítséget. Nem fagyok le krízisben, sőt kiélesedem, és olyankor nem nagyon érdekelnek a következmények. Nem bírom amikor valaki kihasználja az erőfölényét. Akkor is beleállok, ha egyáltalán csak céloz rá. Kicsit néha felesleges. De ez nem azért van, mert olyan erős vagyok. Hanem mert már nincs erőm elviselni az elnyomást. Könnyen adoptálódok stresszhelyzetekhez, viszont később minden kijön rajtam. szomatikus is vagyok. Az idegrendszerem sokáig terhelhető, aztán egybe jön ki, akár úgy, hogy elmegyek külföldre, mint decemberben… Amit nagyon igyekszem megtanulni, az az, hogy nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy magunkban tartjuk a feszültséget. Attól eltorzulunk és a kommunikációnk is. De le sem vezethetjük másokon. Na ez az egyensúly szerintem a művészet. És ezt a tudatosságot saját magunknak kell előteremteni, mert a társadalmunk egyre kevésbé érzékeny.
Ez egészen biztos. Mielőtt ideértem, egy banda a szemem láttára vert félholtra egy férfit az utcán, délután egy órakor. Kisebb tömeg állt körülötte, de senki nem lépett közbe.
Érdekes kérdés, hogy meddig mehetünk el. Hogy én mit tettem volna ebben a helyzetben? Nem tudom. Kamaszkoromban megtapasztaltam, hogy milyen, ha menekülni kell. Voltak emberek, akik úgy gondolták, hogy büntetni fognak engem, mert kreol vagyok, meg még bindit (indiai testékszer a homlokon) is hordtam, és vietnámi barátnőm is volt. Igaz, hogy erdélyi és spanyol felmenőim vannak, de ez az ilyen típusú embert nem érdekli. És amúgy engem sem. Szóval több tőről fakad, hogy ma is nagyon dühös vagyok, amikor valaki megpróbál lenyomni, akár verbálisan, akár cselekedetekben. Feszélyez, amikor nem vagyok szemmagasságban egy emberrel. Ezt nevezhetjük egyenlő esélyeknek, én ebben hiszek, legyen szó színházról, üzletről vagy kapcsolatokról.
Werner Nikolett
