Szép-Juhászék lánya elment a kocsmába,
könnyes szemével körbe-körbe járta.
Mint abrakos lovak úgy állt a férfinép,
lesték szépleánynak űzött tekintetét.
Padlót néző férjurak csöndes toppanások,
hűvös szélnyalta elázott plakátok.
Látják a bánatnak lerágott csontját,
melyek napmúltán a nő elméjét bontják.
Szép-Juhászék lánya urát kereste,
eljött, hogy kérdésit másoknak szegezze,
muszáj a rozsdát a reményről leverni,
nem lehet a valót szóval beismerni.
Mint aki kémény torkába néz,
nincs meg az ember, könyörög a kéz,
és miérteket keres, ott, ahol az nincsen,
marad lelke árván talpig vasbilincsben.
Könnyel sem enyhül vérző sebnek lángja,
fáj neki a szeretés végzetes hiánya.
Szép-Juhászék lánya, elment a kocsmába,
mindenki tudta ám, hogy esett fogságba.
Tavalyiévben urát Tisza nyelte mélyre,
átfestette száját erős szilvakékre.
Lebegő testét halászok lelték,
bizonyosságra válasz a valószínűtlenség.
Tudják a népek, hogy mindhiába várja,
hiába megy kocsmába a Szép-Juhászék lánya.
