Nemrégiben elkísértem egy igazán jó lelkű barátomat a kórházba, aki egy hozzátartozóját látogatta. Amint odaértünk az általa keresett osztályhoz, én letelepedtem egy sor szék legszélső székére, épp egy ablakkal szemben. Egy öreg, poros épület, még porosabb ablaka volt. Szinte azonnal visszarepített a saját korába. Nem sokáig tartott, mert túlnézve rajta, egy igazán festői hegyes-völgyes, csupazöld rengeteggel borított, csodálatos táj, picinykének tűnő házikók mozaikjával, visszazökkentett a jelenbe. Persze aki ismer, az tudja mennyire izgága vagyok, ha nekiállok gondolatokat teremteni. Nos akkor sem volt ez másképp.. Próbáltam feltérképezni a kis mozaikdarabka-házakat. Sorravettem valamenyit. Ámultam azon, hogy életek munkái, milyen tökéletesen elférnek egy pókhálós ablak keretei között. Ekkor kicsoszogott az ottani kórterem egyik gyengécske, ősz, tiszta tekintetű „lakója”. Ahogy közelebb ért, illendően köszöntöttem, ő pedig viszonozta ezt. Innentől nem szóltunk többet egymáshoz. Nem is volt rá szükség. Útja a köztem és az ablak közt elhelyezkedő lépcsőforduló korlátjához vezetett. Miután megragadva azt megállt. Kissé más szögből, de már egy irányba néztünk. Én hellyel-közzel mert időnként azért Őrá tévedt tekintetem. Nem feltűnő bámészkodással, csak amolyan fürkésző kíváncsisággal. A sors úgy adta, hogy megfigyelhettem, amint makacsul, komorszürke, kifejezéstelen arccal tekintett ki az ablakon. Ahogy néztem a szemeiben tetsző kis villanások tánckavalkádját, szinte átéltem amit Ő. Egy időre bentrekedtem a fogyatkozó reménység börtönében. Úgy ültem ott, akár a por az ablakon. Csak csendben, áhítattal figyelve újra a tájat, és benne az életek munkáját. Életekét. Az én életemét is. Már nem tűnt semmi olyan picinynek. Az ablak, mintha hirtelen nagyítóvá vált volna. Ismét az idős hölgyre néztem. Makacssága nem adott lejjebb. Kedvem lett volna megszólítani mert annyi kérdés gyűlt össze bennem, amennyi egyszerre ritkán szokott. De valamiért bölcsebbnek láttam szimplán „csak” figyelni. Picit jobban elmélyedve, belegondoltam: Ha nekem ilyen naggyá vált az „odakint”, vajon neki hányszorosát jelentheti? A friss levegő, egy lehulló falevél, a nap melege, a szabad mozgás ott a távoli külvilágban, ahol azelőtt lehetett, vagy a mozaikdarabka melyben talán az élete munkája van? Nem akartam túlzottan belegondolni ezekbe. Egyetlen gondolat érdekelt már csak igazán. Egyszer valóban ott állok majd én is a „saját kis ablakom előtt”. Így vagy úgy, mindentől függetlenül, szembesülnöm kell majd mindazzal, amiért egészen addig lehetőség adatott számomra tenni. És ami ott, akkor teljesen világossá vált számomra, az nem más, minthogy ha odakerül a sor, az elégedettség örömével, a békesség nyugalmával, a szeretet végtelen gazdagságával „tekinthessek majd ki azon az ablakon”. Furcsa találkozás volt. A köszöntés utáni szótlan bölcsesség egy tiszta tekintetben lejátszotta nekem az élet egy igen fontos alapigazságát: Az ember élete nem attól válik értékessé, amit mások szeme láttára, halmoz egy életen át. Még csak nem is az elismerések mértékétől. Csakis azoktól a kincseitől melyek lelkével együtt képesek elhagyni ezt a világot.
2023 január, harmadik díj
