A körúti villamoson utazott, amikor leült vele szemben gyerekkori énje. Kíváncsian nézegették egymást. Pont olyan volt, mint azon az elsárgult fotón, ami az iskolában készült Mária néni osztályában. Fura érzés volt látni negyven évvel korábbi önmagát. Vajon mit keres itt? Beszélgetni kezdtek.
– És hogy alakultak a dolgaid? – kérdezte a kisfiú.
– Hát, nem is igazán tudom – felelte zavartan a férfi.
Nem olyan könnyű ezt egy zötykölődő villamoson kifejteni.
– Ha akarsz, visszajöhetsz velem és újrakezdhetsz mindent! – mondta a gyerek.
Váratlanul érte az ajánlat, olyan meseszerű, de rövid töprengés után visszahőkölt.
– Inkább maradnék. Sok a tennivalóm ma és még nem értem a végére. Talán legközelebb.
– Kár, de a felnőttek már csak ilyenek, tele vannak halaszthatatlan dolgokkal – válaszolta a kisfiú, miközben a párás ablaküvegre rajzolgatott.
Még kicsit beszélgettek, aztán elbúcsúztak egymástól.
Pörgős nap volt, telefonált, szervezett, ügyintézett, nem volt ideje gondolkodni a történteken.
Otthon megkérdezték milyen napja volt. Ekkor eszébe jutott a villamosos jelenet is, de nem részletezte, csak ennyit mondott: semmi különös, nyomnak az elintézésre váró dolgok.
