Érzékeny téma lesz ez, érzem már az első mondatnál. Nekem valahogy teljesen természetes, hogy nem ítélek el/meg senkit a felekezeti hovatartozása alapján. Hogy is tehetném egy zsidó nagyapával és egy apácának készülő nagyanyával? (A háború után feloszlatták az apácarendet, ahol nagyanyám az eljegyzését tervezte Jézussal. Aztán beteg lett, nagyon, és egy zsidó orvos gyógyította. Egymásba szerettek, vele jegyezte el magát és így lett anyukám és a nővére. Egyébként én is hasonlóan lettem, anyu beteg volt, apám meg az orvosa. De ez egy másik történet.)
Szóval én abban nőttem fel, hogy senkit semmiért el nem ítélünk, ami tőlünk eltér (ami meg hasonló, az meg ugye egy másik téma és már a pszichológia területe, hogy vajon miért idegesít másban az, ami bennem is megvan). És ennek egyik legjelentősebb pillére a vallás. Nem arra a fajtára gondolok, ami kirekeszt és aminek manapság erős jelenléte van az országban. Nem a ránk erőszakolt kereszténység, ó dehogy. Nem is a botrányok, a szexuális visszaélések. Nem a vallás, mint takaró, amitől nem látszanak a nagy lelki csorbák. Hanem a vallás, mint szolgálat, mint be és elfogadás. Na ez érdekel engem. Változatlanul nem tartozom felekezethez és ha választanom kéne, előbb mennék rendszeresen zsinagógába, mint templomba, de a különböző vallások szakrális helyein mindig elfog valamilyen bizonyosság, hogy a világ akár működőképes is lehetne, ha így élnénk benne. Ezek alatt a helyek alatt mondjuk a jeruzsálemi falat értem és ahol legutóbb voltam, Medjugorjét. (Remélem egyszer látom Mekkát is.) Én a hegyet másztam meg, ami önmagában Isteni csoda, mert aki már megjárta a Hármashatár-hegy méretű Krizevac-ot, az tudja, hogy a következő lépés is bizonytalan, nem hogy az út maga. Csupa szikla, kő, ott aztán tényleg össze kell szedni magunkat. Sikerült. Nincs az ember, aki zsidóként ment fel a hegyre és keresztényként jött le, félre ne értsenek. Leginkább az volt, hogy az ember, aki sokadmagával felment egy hegyre és akinek mexikói és olasz emberek nyújtották a kezüket, amikor nem látta a következő lépést és aki egy horvát nőt segített át egy nehezebb lépésen. És akkor rájöttem, hogy így kéne. Ennyi csak a varázslat. Kezet nyújtani, amikor nekünk stabilabb a talaj a lábunk alatt. Fedél nélkül élőnek, gyászolónak, betegnek…bárkinek.
Másnap bejártuk a háború nyomait még mindig erősen magán viselő Mostart-t. Szétlőtt házak és az élet maga, muszlimok és keresztények együtt, akik összefogva felújították a lebombázott hidat, ami összeköti a két városrészt, ahol élnek. És amikor a benzinkútról visszanéztem a városra, ott volt egy hegy, rajta egy kereszt, alatta belógott a képbe egy óriási hirdetőtábla, ahol áldott ramadánt kívánnak. A felirat arabul és ivritül van és Izrael kívánja. Hát valahogy így kéne nekünk is. Mert egy kimondott szó is lehet bomba, ami megsemmisíti az átjárást a világaink között. Gazdag és szegény, homoszexuális és heteroszexuális, kövér és sovány, cigány vagy zsidó. Legyen mindegy.
Meg kéne fogni egymás kezét a hegyen, mert a háborús sebek nagyon lassan gyógyulnak. És közben elmegy az életünk.
Nuszer Mirjam
