szombat este van és megint épp úgy állok
ahogy a jegenyék őrzik őszi árkot
útszéli fákon már nem csüngenek tincsek
kopasz fejükről téphetem a nincset
üres a szekrényem zaciban a rongyom
fiamhoz ebédre viszem korgó gyomrom
sorsjegyből kínomban lekapartam százat
ezt persze megbántam még sincsen alázat
rímre se telik már a hiány befalta
zsigerből tapos rám éltem minden napja
könyv vagyok vagy pár lap sorsokból lefűzve
kevés a (te) szavad hogy éhségem elűzze
hétfőtől szombatig valahogy kihúzom
ha marad nyugdíjam nyugtatóba fojtom
pőrén maradt testem – ahogy Isten adta –
vasárnap vasággyal rakhatod a napra
