Mi történik itt? – gondolta a fiú.
Semmi, csak a nagy üresség vette körül. Néha halk neszezést hallott, de nem tudta beazonosítani, mi az, honnan, kitől, mitől származik.
Napok óta nem beszélt senkivel – nem is vágyott rá. Jólesett a csend, a mozdulatlanság. Tudta, hogy előbb-utóbb ki kell törnie ebből, csak még nem tudta, hogyan. Kinézett a párás ablakon, de csak szél tépte fákat, a kerítést, a kitaposott ösvényt látta. Jól esett neki a magány, bár belül érezte, hogy már sokáig nem bírja. Rá gondolt, aki mindent jelentett számára. Rá, aki ragyogóvá tette sok üres napját, éjszakáját. De ő most messze jár.
– Mi történik itt? – ezt már hangosan ki is mondta. Senki nem felelt. Az óra monoton egyhangúsággal ütötte a másodperceket.
– Ennyivel is kevesebb van hátra! Ennyivel is hamarabb láthatom. – gondolta.
A csengő éles hangjára összezörrent. Kiment. Ajtót nyitott. Reménykedett. Aztán csalódott. A szomszédot kereste egy öregasszony.
– Elköltöztek, már régen! – mordult rá a fiú.
Nem akarta bántani, mégis rekedten, ellenségesen tört elő belőle a szó.
Becsapta az ajtót, sokáig ott állt, mozdulatlanul, míg a hívatlan látogató csoszogó léptei el nem haltak. Mást várt. Mást remélt. Már nem tudott igazán hinni, bízni. Csak várt. Aztán újra csak várt. Régebben ilyenkor felöltözött, elment inni, vagy csak a haverokhoz. Most semmi nem érdekelte. Csak várt. Kinézett az ablakon. A felhőket figyelte, hogy kergetik egymást. Az újabb csengetésre összerezzent. Gyomra összeszorult, mellkasa szűkült, alig kapott levegőt. Óvatosan lépett az ajtóhoz. Talán egy kicsit reménykedett. Kinyitotta. Nem ő volt. Csalódottan újra bezárkózott. Lefeküdt, de csak forgolódott. Kerülte az álom.
Már virradt, mikor végre elaludt. Semmit nem álmodott. Pár óra, és újra fent volt.
Zavarta a némaság, a csönd. lassan felöltözött. Evett pár falatot. Nem esett jól.
– Menni kell! Keresnem kell! – kiabálta egy belső hang.
Engedelmeskedett neki. Lassan ment. Szinte észre sem vette a körülötte siető, fázó embereket. Már messziről meglátta a házat. Tudta, érezte, hogy nem hiába jött. De nem mert közelebb menni. Csak állt, és várt. Aztán meglátta. Nem egyedül volt. Ekkor jött csak rá, hogy a rengeteg idő, amit reménykedéssel, várakozással és vágyakozással töltött, mind-mind hiába volt. Mégsem tudta gyűlölni. Lassan indult haza. Otthon senki sem várta. Csak az üresség.
Majd holnap! – gondolta. És ez így ment nap-nap után.
A kórházban kérdezték, kit értesítsenek.
– Senkit! –mondta
– Senkit.
2023 március, harmadik díj
