Ecsetjét aranyba, vörösbe mártotta, az égi piktor épp alkonyt festett, ahogy a végtelen vászna megtelt színekkel, lassú, esti táncába kezdett. Az izzó égi parketten, úgy ropta fodros felhőruhában, mintha hullámok vernék a távol partjait, mintha angyalok lángoló szárnyait mosná, felszítva szemünkben, a múló nap, ördögi lángjait. Az aranyló fények körbefonták, az ég nyakába ott fényes sálat kötött, víz és ég között lobbant lángra, majd csendben az idő szavára, szikrázó, fekete ruhába öltözött.
Likes
Nincs hozzászólás