Ott ülsz egész nap az aluljáróban. Vizelni meg nagydolgozni fölkelsz, az aluljáró WC-jébe Józsi, a WC-s ember ingyen beenged. Rendes tőle. Amúgy 200 forint lenne, de 200 forint nagy pénz, abból két nosztalgiakiflit lehet venni, igaz, ahhoz el kell gyalogolni egy megállónyit a Pennyig. Az aluljáró pékségében már százötven forint egy zsemle, ki bírja azt megvenni, még az se, aki dolgozik.
Százötven forint.
Kezd az élet lassan kicsúszni a kezeid közül, szállóra nem mész, egyrészt azonnali tüdőszűrés, tetvezés, kontroll, másrészt annyi sok a büdös ember, nézni se bírod őket, szagolni meg pláne. Ezt az elhanyagoltság-, tetű-, húgy- és utcaszagot nem lehet egyetlen fürdéssel megszüntetni. A múltkor, mikor bevitt a Jani, a kerületi szociális munkás, kvázi betuszkolt erővel, annak se volt sok értelme, délben jött a poloskairtó és este hétig nem lehetett visszamenni, nehogy beszívják a lakók a szagot, mert mérgező. Ki volt csapva az egész szálló az utcára, és ez azért elég gyakran van, mert hol máshol lennének poloskák, ha nem egy hajléktalanszállón. Ott volt a Népszínház utcában az a sok nyomorult, tolószékes, lábatlan vagy féllábú, cukros, járókeretes ember, az egyik még el is esett, egy fiatalember kísérte vissza, azaz kísérte volna, ha az őr beengedi, de az őrnek meg volt hagyva, hogy este hétig szigorúan nem engedhet be senkit.
Találtál egy új helyet, az egykori telefonok tövében, a metrókijárathoz közel, itt nem zavarsz senkit, legalábbis azt hiszed, ugyanis más helyét nem foglalhatod el, kőkeményen le vannak osztva a placcok, mert nem mindegy, mennyire fúj be a szél vagy mennyire jön a metróból a valamicskét melegebb. Baromira nem. Itt, a telefonok tövében elvagy, annyira sem a metrókijárathoz, sem az aluljáró másik bejáratához nincs közel, viszont szemmel tarthatsz mindent, a Lipótit, az éjjel-nappalit, a fánkost, a mobilalkatrészest, na az mondjuk elég bunkó, a múltkor majdnem kitessékelt, nem nézi ki, hogy egy hajléktalannak telefonja lehet, pedig kaptál egyet, az egykori szomszédod selejtezte le a sajátját és adta neked a butát, persze nem előfizetéses, de attól még egy feltöltő kártyát rá lehet tenni, ha éppen összejön annyi pénzed. Persze nagyon ritkán jön össze, mert ami összejön, az elmegy kiflire, jobb esetben meleg ételre meg konzervre, de ha mégis ebéd helyett, vagy néhány ebéd helyett ezt választod, akkor azért szolgáljanak már ki. Telefon kontra ebéd. Az előlapot kellett volna valahogy ráigazítani, mert szétesett, de a tulaj távozásra szólított fel.
Ilyen büdös lennék már én is, tetted föl magadnak a kérdést, vagy csak megismer az a szarházi, itt lát naphosszat és ezért nem akar beengedni? Próbáltad megnyugtatni magad, hogy az utóbbiról van szó, de a metrókijárati ajtó tükrében konstatáltad, egy fésűt azért nem ártana beszerezni, végül is, ha épp nem ott ülsz az úgynevezett helyeden, miért kéne bárkinek tudni, hogy hajléktalan vagy.
Ekkor jut eszedbe, hogy volt neked fésűd, már az utcán is, de az is a hajléktalanszálló martaléka lett, és nem azért, mert ottfelejtetted, hanem mert egyszerűen lenyúlták. Pedig nem érted, hogy nem fog össze az a sok nyomorult ember, mert friss hajléktalanként még nem értheted, hogy az utcán eltöltött idő egyenesen arányos az alkohol- és dohányfogyasztás, így a tudatmódosulás mértékével, s ezzel az empátia, a közösségi érzés, a felelősségérzet rohamos csökkenésével, hogyan várhatod el a társadtól, aki már nyolc éve az utcán él, hogy ne tegyen el egy fésűt, amikor neki már évek óta nincs fésűje, boltba nem jár, olyanba legalábbis, ahol fésűt adnak, hogy várhatod, hogy a tiédet ne vegye magához? Mert nem ellopja, csak magához veszi.
Szóval a hajléktalanszállóra nem mész többet, amivel a rossz hajléktalan prototípusát, aki nem megy be szállóra, ezért aztán ne is reméljen se együttérzést, se szociális ellátást, se semmit, kiválóan megtestesíted, a hajlékosok ugyanúgy betesznek abba a kasztba, a szállóra nem menők, egyáltalán az idült hajléktalanok kasztjába, amely kaszt azért távolról sem egynemű, te például friss hajléktalan vagy. Ez nekik nem számít, az utcán él, kit érdekel, illetve annyiban persze igen, hogy a hajléktalan mindenkit rohadtul zavar.
A legrosszabbkor kerültél az utcára, a tél java ugyan már elmúlt, azt még valahogy kihúztad a moratóriummal, de elviselhetetlen az infláció, és még elviselhetetlenebb a szomszédban zajló embertelen és egyre elhúzódó háborúval, ezt még a dolgozók se bírják, nemhogy a munkanélküliek, nem is érted, hogy nem halt még fél Magyarország éhen. Hetven forint a legolcsóbb zsömle, kilencszáz egy liter olaj, nyolcszáz egy doboz tojás, nem mintha az utcán az olajjal vagy a tojással bármit is tudnál kezdeni, de negyven év háztartásvezetés után, még ha az nem is mindig a sajátod volt, nem tudod nem nézni az olaj meg a tojás árát, ebből is látszik, még te se tekinted magad igazi hajléktalannak, még nem fogod fel, hogy már nem fogsz háztartást vezetni, mert nincs hol, a közkonyhán, már ha egyáltalán létezik ilyen, nem fogsz főzni, mintha még reménykednél valamiben, hogy hátha visszamehetsz, hátha mégse történt meg az, ami megtörtént hirtelen. Pedig itt fogsz megrohadni, az utcáról nincs visszaút, mindenki ezt mondja, és hát te se ismersz visszaút történeteket. Ennek ellenére még nem kezdtél el inni és cigizni se, még nem szedsz tudatmódosítókat, még nem érkeztél igazán meg, nem is fogadtak igazán be. Még senki nem mondta, hogy welcome, Mari, van egy cigid?
Mert ahhoz, hogy befogadjanak, közéjük tartozónak kell lenni, nem lehet a morállal, a szebb jövővel meg a szilárd öntudattal jönni, hogy a piától meg a cigitől nem lesz jobb, hogy azzal csak tartósítjuk ezt az állapotot, ezt a semmit, ezt a szart, ahelyett hogy kijönnénk belőle, pedig tényleg nem lesz jobb és tényleg tartósítjuk, de onnan nézve, a hajléktalansággá érésen túlról már más a kiindulópont, onnan már tudja mindenki, hogy nincs rükverc, amiben te még reménykedsz, s ha már nincs, akkor ezt csak így lehet elviselni. Ez az, amit a jóakarók, a pozitív gondolkodók és a szociális munkások nem értenek meg, persze nem is kell, hogy megértsenek, hiszen ők hivatalból cselekszenek, hivatalból küldenek a szállóra, hivatalból hisznek, de este a nap végén van hová hazamenniük, és még ha kevés is a fizetésük, a társadalmi megbecsültségük pedig a zéró alatt van, mert minek segíteni ezeknek a tetves hajléktalanoknak, ahelyett hogy erőszakkal eltakarítanák vagy bevinnék őket, szóval még ha a kutya se veszi semmibe őket és az árral szemben úsznak, a nap végén mégiscsak meg tudják venni a legolcsóbb olajat és a legolcsóbb tojást, és egy bundás kenyeret csak meg tudnak sütni a saját, mégoly pöttömnyi albérleti konyhájukban. De ha még őszintén remélik is sorsod jobbra fordulását, nem pusztán hivatalból, ők még nem tudják, amit te, hogy az, hogy valaki visszatérjen, ezer az egyhez. Vagy tudják, de nem veszik tudomásul. Az igazi hajléktalan már a keserű tudás birtokában van, már nem remél, nem kíváncsi a járókelő, a jóakaró vagy a szociális munkás dumájára, nem számít neki hátralévő élete hossza, sőt, annál jobb, minél rövidebb. És ha valaki nem akar élni, azon már nincs az az apparátus vagy szociális dolgozó, aki segíteni tudna. Annak már tényleg annyi.
De te még nem tartasz itt, fejben még te sem vagy hajléktalan, csak néhány hete az utcán élő, még jöhet egy levél, hogy tévedett a bank, még előkerülhet az unokaöcséd Louisianából, vagy küld néhány ezer dollárt, amiből le tudsz tenni két havi kauciót és néhány hónapig meghúzódhatsz egy albérleti kis lakásban. De az albérletpiac nem a hajléktalanoknak van, kiszúrják egyből, és akkor kamuznod kell, hogy a sógorodéktól költözöl, a bútoraid ott maradnak, ezért kell a bútorozott kecó.
Már túlvagy ezeken az albérlet körökön is, érezted, nem nézik ki belőled a két havi kauciót, mindig odaadták a lakást másnak. És hát tulajdonképp igazuk volt, mert a két havi kaució még csak-csak megvolt, de a félállásos takarítói melód is megszűnt a Tescóban, amiért 70 ezret kaptál, de annyira rossz már a lábad és a derekad, hogy egyszerűen nem tudtad ellátni. Lehajolni egyáltalán nem bírsz, porckorongsérv, de állómunkát se tudsz végezni hat óra hosszat egyfolytában. Végzettséged nincs, üzemi és iskolai konyhán dolgoztál negyven évig, de nem tudtad már emelni azokat a nagy fazekakat, ráadásul az orvosok tüdőfibrózist diagnosztizáltak, pusztulnak a tüdőd szövetei, a hörgők felülete csökken, és hiába nem fertőzöl, konyhai munkát semmilyen tüdőbetegséggel nem lehet végezni.
A novella folytatását, mely a szerző készülő, különleges női sorsokat feltáró kötetének egyik darabja, a következő számban olvashatják.