Az elég erőteljes kezdésnek mondható első két nap után B. egyre inkább afelé hajlott, hogy ott kéne még maradni egy kicsit azon a környéken, feldobták az új ingerek, élethelyzetek, vagyis inkább az újszerűség hatásával, vagy varázsával hatott rá még az, ami később már annyira nyomasztotta és irritálta, végül menekülésre is késztette. Az, hogy mi is történt vele előző éjjel, sokáig balladai homályban maradt. Először bátortalanul, talán Armandónak próbálta pedzegetni a dolgot, de ő csak hamiskás mosollyal terelte a témát. Indult a hosszú hétvége utolsó napja, az államalapítás, vagy ahogy az „átkosban” mondták, az új kenyér ünnepe. B.-nek akkorra már nagyon elege lett a mindenféle ünnepekből, a saját egyre elcseszettebb születésnapjait is beleértve – bár a legutóbbi azért elég jól sikerült, Madridban és környékén jártak az utolsó közös családi útjukon.
B. mesélt hát Chajkónak a sztambuli bazárok és dervistánc mellett a spanyol fővárosról is, a híres képtárakról, a tapas bárokról, a finom rumokról és a mulatt pultos nőről, aki sokadik visszatérése után már Ali babának hívta őt, a Santiago Bernabeu stadionról, meg a Real Madrid múzeumról és az ott található Puskás-relikviákról is többek között. Pár nappal később, mikor B. all in-t mondva már teljesen átcuccolt az Árpád utcába, kaján vigyorral az arcán mutatta a múzeumban készült photoshopolt fényképet a házigazdának, ugyanis a belépő részeként lehetett választani a Real akkori futballistái közül valakit egy úgymond „közös” képre – B. apja Kákát, míg B. Benzemát választotta –, és hát olyan jól mutattak az akkor kecskeszakállas B. és a borostás Benzema „egymás mellett”, hogy kívánkozott is a képkomment: „Karim, megyünk este késelni egyet?” Chajko jót derült B. fanyar és erős humorán, de meg is kérte egyben, hogy a gyerekek előtt szépen beszéljen, mert Szidi, a húga Melissza és a kis Dumpi már kezdtek zsizsegni körülöttük. „Világlátott ember vagy te, pajtikám, aztán meséljél, merre jártál még, Angliában vagy Svájcban voltál-e?” – vette is át a szót Szájmon, és elkezdett képeket mutatni B.-nek az angol autókról, a millenniumi óriáskerékről Londonban, amire B. is felszállt a nagybátyjával vagy tíz évvel azelőtt. Aztán előkerültek fényképek az egykori lakásukról a volt szocialista bányavárosban, (ahol a környező erdőkben, Renáta kutyáját sétáltatva tanulta meg B., hogy mi is az, és hogyan is néz ki a meddő), aztán a modernül, és B. szerint kissé hivalkodóan berendezett lakásról készült képek után jöttek még egyéb érdekes dolgok is fukszokról, köteg pénzekről, raj bulikról, így B. azért érezte, vagy éreztetni akarták vele, hogy nem kispályások közé került. Ezután újabb zenei bemutató következett, Chajko először lejátszotta az Angelinát, ami az ő száma, majd Szidi is bemutatta legújabb kedvencét, egy dunaszerdahelyi duó szerelmes dalát, a Feri tu thaj me-t (Csak te meg én), aminek a szövegét B.-nek egyből le is kellett fordítania magyarra, ami nagyjából sikerült is. Szidi amúgy, mint később kiderült, elég romantikus alkat volt még akkoriban, tele illúziókkal, rózsaszín álmokkal, így hétköznaponként alig várta az estét, hogy nézhesse kedvenc mexikói sorozatát, a Marichuyt, és lefekvés előtt arról ábrándozott, hogy majd egyszer érte is eljön Juan Miguel, aki elviszi őt Cancúnba vagy Acapulcóba, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. (B. ekkor még nem akart Szidónia naiv és kislányosnak tűnő ábrándjaiba belerondítani, de az első nagybetűs Házban töltött közel egy éve alatt, ahol nehézsúlyú dzsankikkal kellett megosztania mindennapjait és szégyentitkait, amúgy is elég meredek, vagy pestiesen szólva vakmeleg dolgokat hallott, de az többek között, hogy miket művelnek a mexikói drogkartellek, hogy embereket áldoznak fel Santa Muertének nem feledve Kolumbusz előtti őseik véres örökségét, örökre az agyába égett és idéződött fel benne a mehikói Narcos évadaira zombulása közben.) B. ekkoriban már nagyon nem szerette a sorozatokat, talán a Vészhelyzet vagy az X akták voltak az utolsók, amelyeket lelkesen bírt követni, inkább az alkotói filmeket és a könyveket kedvelte, amivel nem lett túl nagy sikere újdonsült ismerősei között, főleg a könyvekkel nem…Aztán előkerült egy Nagy Grófó videó, a „spártai”, ahol a 300 című film képi világát idéző képsorokon a katonák helyett kontyos takarítónők kiabáltak-üvöltöttek a seprűiket rázva. (Úúú bazz, helyben vagyunk – emésztgette magában B. ezt a groteszk jelenséget…) Ezt a három számot, meg még egy-kettőt alsó hangon vagy százszor meg kellett hallgatnia a közel harmadévesre duzzadt ott ragadása során, és mivel a laptopját, amíg el nem kellett adnia, beleadta a közösbe, így eléggé ritkán és csak korlátozott ideig fért hozzá jutúbos zenei repertoárjához, amibe előszeretettel menekült, vagy kalandozott, vagy merült el benne inspirációt keresve az íráshoz. A családfő amúgy elég rossz kedvében volt, mert az előző este büszkén mutogatott köteg húszezresét mind elbukta kártyán saját bevallása szerint, és hát a sokszor elég házsártos felesége perlekedett is vele emiatt villámló szemekkel. Vrana, mint a keserű sorsú háziasszonyok többsége, a házi munkával próbálta levezetni a feszültségeit, és az ünnepre való tekintettel sertéssültet (baluno mas-t), a disznót nem preferálóknak pedig rántott halat készített.
Míg az ebéd készült, Luszi takarított, B. elindult Szidivel, Melisszával, Armandóval és a kis Dumpival városnézőbe, aztán a francia pékség környékén becsatlakoztak hozzájuk Szidiék Tesco környékén lakó unokatestvérei is. Először kimentek a buszpályaudvarra, ahol B. meglepődve vette észre az LHT-494-es rendszámú buszt, amely a tavasbarlang városából szokott érkezni egykori szolgálati helyére. A sofőr kissé furcsa és vicces hangzású neve is megmaradt B.-ben, amit meg is osztott nagy számú társaságával, amin főleg Márkó, aka Kis Dumpi nagyot nevetett, és kacagva-kiabálva ment oda hergelni a sofőrt, hogy „Tibolaaaaa, Tibolaaa, Tibolaaaa!!!” A járművezető ingerült értetlenséggel reagált a furcsa jelenségre, majd miután kiszűrte és felimerte B.-t a tarka társaságból, morgott is neki egyből valamit, hogy „te ne viccelődj az én nevemmel, amihez amúgy sincs semmi közük ezeknek, te senkiházi csavargó! Különben is, mit keresel te itt??!!” Cerháró rom sim (nem som, mint rendszeresen kiigazították) – arra bolyongok-csaragok, amerre visz a szél, próbált rákontrázni és imponálni a hallgatóságának B. Ezután nem sokkal egy német rendszámú kocsi parkolt le a pályaudvar közelében, és hirtelen német beszédet lehetett hallani. „Itt vannak a Nyamcók, húzzuk le őket!” – villant fel gonoszul-hamiskásan az egyik unokatesó szeme – „Te ugye tudsz németül, hogy van a pénz?” „Geld.” – vágta rá B., és mire bármit is hozzá tudott volna fűzni, a kisgyerekek már meg is rohamozták a német turistákat, hogy „Geld, geld!” (B.-nek valahogy a híres Kusturica-film jutott eszébe, Perhan és a többi, bosnyák nyomortelepekről Milánóba koldulni kiszervezett gyerek, meg a golyónyomoktól és graffitiktől is tarkított sikátorok a szarajevói külvárosban, ahol ijedten tért magához az egyik emlékezetes, bepipázott balkáni bolyongása során). „Ti úgy mondjátok, hogy rupuno, ami a magyar szlengben ruppó, ruppótlan formába ment át. Érdekes amúgy, hogy a rup az ezüstöt jelent, és mutatja, hogy valós lehet az indiai eredet-elmélet, mert ott ugye rúpia a fizetőeszköz, a nagyon raj csávókat meg rádzsának hívták egy időben arrafelé.” – villantotta fel összehasonlító nyelvészeti érzékét és ment is át egy kicsit tanárba B. Kiderült, hogy a rosszcsont gyerekek nemcsak a városba tévedt turistákat, de a jobban szituált magyarokat is szokták harsány és szemtelenül tolakodó kéregetéseikkel bosszantani. Ahogy mentek tovább, látták a készülődést többek között az esti ünnepi műsorra és tűzijátékra is, meg amúgy is voltak bőven a városban a már két napja tartó várjátékok miatt. (Parasztvakítás, lehúzás, morogta magában cinikusan, blogger nickje szemléletmódját nem feledve B., amely szófoszlányokat persze elcsíptek és gúnyosan nevetve ismételtek a körülötte levők.) „Nnna, majd este mi is kijövünk műsorozni egyet, megmutatjuk magunkat a magyaroknak!” – mondogatták főleg az unokatesóék, B. pedig onnantól a mozizás, a kíváncsi kivárás taktikáját kezdte el követni. Szívesen megivott volna már egy üveg sört, főleg abból a tuning üvegből, levezetendő az addig történteket, de nyilván nem akart és nem is tudott volna ekkora siserahaddal egy kocsmába bemenni, be se engedték volna őket, így jobb híján egy aznap is nyitva tartó dohányboltból oltotta a szomját. Ezután szépen hazamentek, elköltötték a kicsit későbbre csúszott ebédet (hagyjad csak pajtikám, majd a Szidi szed neked…). Az „olaszosan” kötelező nyár végi szieszta után kipucolkodtak, kiöltöztek, és elindultak befelé, a templom és a püspöki palota környékére, ahol már jócskán kezdtek gyülekezni az ünnepi eseményekre összesereglett emberek. Persze mámi, Dájáná és Dodi is megmutatták magukat a városnak, „So xalan adyes? Chajlan?” (Mit ettél ma? Jóllaktál?) – hangzottak el az elsőre furcsának tűnő, de később rendszeresen ismétlődő kérdések, meg hogy mi lesz az esti műsor. Szó szót követett, bementek páran süteményezni és fagylaltozni egyet a közeli cukrászdába, aztán kezdődött is a háttérben az ünnepi program, aminek már a felütésétől is méla undor fogta el B.-t. Mint kiderült, nemcsak őt, hanem a szép lassan összegyűlt, tágabban értelmezett család fiatal tagjait is, „Ez nagyon gáz! Ne mááár!” hergelték egymást a kölkök, és okostelefonjaikat bömböltetve rárontottak az ünnepi emelvény előtt sorakozó székeken ülő helybeliekre és vendégekre, makacsul és szemtelenül ismételt „Van apród?” kérdésekkel nyaggatva őket. Ezzel nyilván megbotránkozást és zavart okoztak, kitessékelni egyelőre nem volt kinek őket, így a díszmagyaros műsor is kezdett lefagyni. B. és a szülők gúnyosan és hamiskásan nevettek-kacsintottak össze a háttérben, majd miután hagyták a csínytevőket kicsit kitombolni magukat, óvatosan odébbálltak. A tűzijátékot végül kihagyták inkább, B.-t például sosem hatotta meg igazán az a nagy csinnadratta, és beültek maguknak a város menő pizzériájába, ahol jóízűen megettek együtt pár malomkeréknyi pizzát, sőt még otthonra is maradt belőle. B.-nek (is) nyilván ismét a kastállója mélyére kellett nyúlnia, de azzal nyugtatta magát, hogy másnap már utalják neki a következő heti apanázst
A következő hétre érkezett összeget már Armandó vigyázó és elszámoltató tekintete mellett kellett felvennie az ATM-ből (avagy a „siratófalból”, ahogy azt akkoriban pestiesen nevezték, mert azelőtt is sírva hajlong az ember jobb híján, ha meglátja az egyenlegét…), hogy nehogy megpattanjon vele, aztán részegen „panaszkodjon” a városban, vagy lejusson esetleg Keszthelyre. Nyilván bementek a boltba, B. is bevásárolt magának ezt azt, Armandó még egy-két üveg sörnyi kocsmai kitérőt is megengedett, ahol B. kíváncsian lapozgatta az akkoriban főleg a kultúra rovata és stílusa miatt kedvelt hetilapját. Az újság címlapján a magyar ókortudomány egyik élő legendája, Komoróczy professzor úr nézett le rá, aki amúgy a rabbiképzőben kezdte a tanulmányait, és akinek egy félmondatot sem lehetett érteni az előadásaiból a héber, akkád, ógörög és latin nyelv tudása nélkül alsó hangon – akkor már inkább a Puskás, a tanszékvezetőnő őőőzése és csapongásai, meg amúgy is, közel a nyugdíjhoz még milyen jó lábai vannak… Kedves hetilapjában B. még további két érdekfeszítő cikket fedezett fel magának, az egyik egy, magát a mélyszegénységből, alföldi vályogvető családból a Semmelweis Egyetemig felküzdő roma nőről szólt, és a főleg idősebb, szegényebb romáknak az orvosokkal, eleve mint szemüveges emberekkel (shtar jakhengo manush, ’négyszemű ember’ – illették B.-t is a szomszédos gyerekek a bevett gúnynévvel) kapcsolatos félelmeikről, rossz beidegződéseikről, előítéleteikről beszélt, meg hogy milyen protokoll, ismeretek átadása, sajátos bánásmód szükségesek ilyenkor. Aztán a hab a tortán a hetilap ízlelgetésekor most nem a vitriolos és alapos étteremkritika volt, hanem a „Van apród?” – mármint hadapród a várban a kezdődő NER-neoközépkorban – címmel közölt rendkívül éles szemű és ironikusan fanyalgó cikk a városban lezajlott ünnepi várjátékokról és hétvégéről. B. ezekkel a sajátos tematikákkal, vélt vagy valós kiszólásokkal találva érezte magát, aktivizálódott az énközpontú, monomániás, valóságról tudni sem akaró őrülete, mert hogy úgyis sikerült valamilyen ingerküszöböket átlépnie a cikkeivel bizonyos körökben még nyár elején, tuti üzenni akartak vele, tudják, hogy itt van, és mire készül, tehát tétje van az ottlétének és most megmutathatja – uralták el az agyát ezek a végzetesen veszélyesnek bizonyuló tévképzetek, és nézett ezt követően a korábbiaknál is kacifántosabb és felkavaróbb napok elé.
2024 május, harmadik díj
