Tükrözés

Boldogsága, mint egy fa, az ég felé tör,
az óceánnal, mi a torkában rekedt;
hogy válaszokat hívjon elő a mélyből,
kibe annyi mindent vésett az emlékezet.
Próbálva érthetően beszélni és szépen,
ha szavait nem is olvassák és várják;
és nem is úsznak vele, az álmok ködében,
gyűrve le az enyhe klausztrofóbiáját.

Mint akiben fel, a szenvedélyek nyögnek,
újabb csokor boldogsággal a kezében;
érezve magát öregnek, és kölyöknek,
a reményeit lobogtatva a szélben.
Megcélozni próbálva megint a holdat,
próbálva megfejteni, hogy mért is mennek
a dolgok úgy ahogy, hogy el, mért raboltad
szívét, képzelve magad rút félistennek.

Rombolva le a falat, mit fel, Ő rakott,
mint akit ragyogásod, most is elvakít;
próbálva marasztani, a letűnő napot,
tovább szőve, a remény fényfonalait.
Próbálva átkelni a lángoló vízen,
próbálva nem játszani a kísértetet;
mert nélküled, nem valóságos semmi sem,
hogy létezése végre, feltűnjön Neked.

Hogy vele légy boldog, és vele légy nyugodt,
a szívét kitépve, és kettéhasítva;
ki nevén nevezni téged, még nem tudott,
hogy föltárulhasson a létednek titka.
Mint akit meg, a kétségek közelítenek,
sötét felhőket látva a hegygerincen;
szülve meg az újabb, lázas ködképeket,
hogy csillogva, megint életre keljen minden.

Mint aki már, annyi akadályba ütközött,
félve, hogy félremagyarázzák és értik;
állva, az egymásra néző tükrök között,
az öntudat sötét peremvidékéig
jutva, ahol nincsen tér se, nincsen idő se,
nem is tudva, hogy szállhatna szegett szárnyon;
hogy szívében az űrt, végre kitöltse,
hogy útja végén, örökre megtaláljon.

0