Margitot harminc éve ismerem. Annak idején egy utcában laktunk Budán, közel a Déli pályaudvarhoz. Reggelente az ablakban vártam, hogy kilépjen a szürke járdára, és tűsarkú cipőjében végigkopogja. Igencsak szemrevaló teremtés volt. Hullámos szőke haja a vállát verdeste, alakját pontos ívek és lágy hajlatok jellemzték. Örökké mosolygott, szinte soha nem láttam búsulni. Az egykor MOM-ban dolgozott mint betanított lapesztergályos. A kemény, három műszakos munka meg se kottyant neki. Legalábbis egy darabig nem okozott problémát. Aztán egyszer csak a formás lábikrán megjelentek a csúnya visszerek. Ekkor már korosabb volt, de nem látszott rajta. Később viszont egyre sűrűbben ment betegállományba, és utána hosszú ideig lábadozott. A vezetőség megsajnálta, és áthelyezték a portára. Ott ismerkedett meg az üzem egyik kertészével, akihez nemsokára odaköltözött. Felhőtlen boldogságuk nem tartott sokáig, társa hamarosan meghalt. Margit ezt a sorscsapást nehezen viselte. Rendszeresen berúgott, ilyenkor idegenek vitték haza. Depresszió is kínozta: nem törődött senkivel és semmivel. Eközben a gyár is megroppant. Rengeteg embert foglalkoztattak, ám a munkalehetőség napról napra csökkent. Könyörtelenül bekövetkezett a leépítés. Egy szép napon Margitra se számítottak már. Úgy látszott, hogy ez a trauma végképp megrendíti, de mintha márványból faragták volna, utcaseprőnek jelentkezett. Ez idő tájt már egy hatodik kerületi bérlakásban élt. Szerencsére a környéken kellett sepregetnie, így aztán többször hazaballagott egy kicsit pihenni. A kirendeltségen tudtak róla, de nem sérelmezték. A minap az Oktogonnál jártam, és az egyik padon ülő nő ismerősnek tűnt. Éppen a köré telepedett társaságot szórakoztatta. Arcán millió ránc futott végig, ám mégis valami különös báj övezte. Kisvártatva rádöbbentem: Margitot látom. Odasomfordáltam, és némi tanácstalanságot követően köszöntem neki. Hosszasan bámult rám, hirtelen nem tudta, hová tegyen. Fél perc múltán azonban felkiáltott: – Uramisten! Hát te még élsz? Majd a botja segítségével feltápászkodott, és szorosan átölelt. Rögtön meghívott magához egy kis tereferére. Idő hiányában nem fogadtam el, de megígértem, hogy máskor szívesen meglátogatom. – Este hét felé gyere, akkor biztosan otthon vagyok – mondta csillogó szemmel. A következő hét szombatján elmentem hozzá. A romos bérház kapualja csöppet sem volt bizalomgerjesztő. Nagyokat léptem, hogy mielőbb az udvarra érjek. Az elkorhadt bejárati ajtót már csak az imádság tartotta össze, ennek ellenére mégis tisztán volt tartva. Margit agyonmosott melegítőben fogadott, aztán kávéval kínált. – A legolcsóbbat veszem a piacon, vagyis nem lesz szívdobogtató – mondta nevetve vízforralás közben. Ez alatt szétnéztem a konyhában. A viharvert kredencben tányérok sorakoztak. Az üvegen át kitűnt, hogy mindegyik gondosan el van mosva. – Milyen rend van itt – tört fel belőlem az ámulat. – Ha azt akarod, hogy ne egyen meg a kosz, takarítanod kell –felelte Margit határozottan. Ilyen betegen hogyan végzi el a házimunkát, töprengtem magamban. Vendéglátóm egyből kitalálta, hogy mire gondolok, ezért elmagyarázta például a felmosás fortélyát.
– Egyik kezemmel a rongyot irányítom, a másikkal pedig a botra támaszkodom. Nincs ebben semmi ördöngösség. Ezután betessékelt a szobába. A jócskán megsárgult családi fényképek között feszület és rózsafüzér díszelgett. A függönyön lévő lyukak is az idő múlásáról árulkodtak. Ám Margit mindezt nem szégyellte. – A nyugdíjam nagy része a kötelezettségek teljesítésére megy el, plusz a gyógyszerek kiváltása, és ennivalóra már éppenhogy marad valami aprópénz – tájékoztatott nemes egyszerűséggel. Ezt követően a régi időkről beszélgettünk Margit nagy örömére. Amikor visszatértünk a jelenbe, szomorúan maga elé nézett. – Ezt szabta rám a Jóisten, muszáj viselnem – állapította meg kesernyés mosollyal az ajkán. – És a holnapról mit gondolsz? – tettem fel a kérdést váratlanul. – Megyek a népkonyhára, finomakat főznek, és olykor még csomag is jár hozzá – űzte el a bánatot csettintő ujjával. – De azért plusz boldogsággal töltene el – folytatta –, ha az ételt az Országház előtt osztanák. Hadd lássák az urak, hogy milyen remekül élünk eme kis hazában. Beleegyezően bólintottam az elhangzottakra és menni készültem. Margit a kapuig sántikált velem, aztán búcsúzáskor lágy csókot nyomott a homlokomra. Odakint az égen már komor felhők gyülekeztek, és lassan mindent ellepett a sötétség.
