Hol volt, hol nem volt, túl a Sárga-folyón, a sárkányok hegyén túl, élt egy császár, akiről úgy hírlett, békés ember, de szigorúan becsületes elveket vallott, és ezt az alattvalóitól is elvárta.
Egy nap úgy döntött, hogy országa gyermek lakóit is levizsgáztatja. Összehívott minden kisfiút és kislányt, és így szólt:
– Kedves gyermekeim! Mindannyian kaptok tőlem egy virágmagot, amelyet el kell ültetnetek. A virágot, legyen az bármilyen is, május első vasárnapján adjátok oda édesanyátoknak. Édesanyátok pedig jelenjen meg a kapott virággal aznap a palotámban.
A gyermekek hazamentek, és vígan elültették a kapott magot, naponta locsolták, de mindhiába.
A magok csak nem nőttek ki. Addig soha nem látott összefogás alakult ki köztük, gyakran összejártak és beszélgettek a virágaikról, egy közös volt bennük, hogy egyikőjük virága se nőtt ki.
Búsan lógó orral jártak össze, amikor egy pajtásuknak ötlete támadt:
– Vásároljunk mi virágokat, és adjuk azt anyukáinknak. Tudja is ő, hogy mit kaptunk, örülni fog neki.
Egy vörös hajú, kerek arcú kislányka volt az egyetlen, akinek ez az ötlet nem tetszett. A gyerekek összeadták megtakarított kis pénzüket, és csudálatos szép virágkölteményeket vásároltak, mindenkinek jutott belőle. A kislánynak is akartak adni, de ő elfordította a fejét. Rosszallva nézte a virágokat, amelyek csodaszépek voltak. de a kicsi lány tudta, hogy ez nem az a virág, amit a király adott. Látva a többi gyermek boldog arcát hazament, és egész hétvégén sírdogált.
Vasárnap reggel szégyenkezve, lehajtott fejjel ment le édesanyjához és átadta neki az üresnek tűnő virágcserepet, amelyben aznap is frissen locsolta meg a földet, bár lenne csodavirág és nőne ki egy nap alatt. De a beletett mag csak nem akart kinőni. Az anyuka összehúzta a szemöldökét, és apróra zsugorodva indult el a császár palotájába. Mikor meglátta a sok gyermek édesanyját kezükben a csudálatos virágokkal, még inkább elszégyellte magát, és még inkább próbált kis cserepével elbújni. A császár végigment, megcsodálta a sok, szebbnél szebb virágot, de arcán nem látszottak érzelmek. Amikor odaért az édesanyához, aki szorongatta kezében a virág nélküli földdel teli cserepet, a császár karon fogta őt és kivezette. Leültette maga mellé a trónusára, és így szólt:
– Anya, hozasd ide a gyermeked, szeretném meghallgatni, miért nem nőtt ki a virága.
Az anyuka sírva könyörgött a császárnak:
– Felség, kegyelmezz árva fejünknek, bármit is tett a gyermekem, bocsásd meg a gyalázatot, és engem büntess meg érte! Tanúsítom, hogy Lili minden nap locsolgatta a tőled kapott magot, az egész zsebpénzét különböző tápoldatokra költötte, de a virág nem nőtt ki.
Az anyuka térdre hullott, a császár lába elé hajtotta a fejét, úgy kérlelte, de a császár hajthatatlan volt. Ekkor két markos fickó belökte a megszeppent kislányt, aki csak állt ott remegve, lehajtott fejjel. Vörös hajzuhataga sátorszerűen terült rá, szeméből patakzottak a könnyek. A császár érzelmek nélküli hangon kérdezte:
– Mondd, leány, mit tettél a maggal, amit adtam neked?
A kislány remegő hangon szólt:
– Uram, felséges császár, a magot elültettem a legjobb minőségű földbe, amit csak országodban vásárolni lehetett, naponta öntöztem, vásároltam hozzá tápoldatokat, vitaminokat, alkalmaztam nem egy házi bölcsességet, de a virág nem nőtt ki.
A kislány csak nézte a földet, nem mert a császár szemébe nézni.
– Mondd, leányka – kérdezte tovább a császár –, a többi gyermek virága hogy nőtt ki? Láttalak benneteket valahányszor a téren összegyűltetek. Neked tudnod kell, hogy ők mit tettek.
A lány most felszegte a fejét, és így szólt:
– Császárom, nem tisztem, hogy a többiek cselekedeteit firtassam, nekem az volt a dolgom, hogy az általad kapott magból virágot neveljek, nem az, hogy őket figyeljem. Sikertelenségem nem függ össze az ő tetteikkel.
A császár elmosolyodott végre, és így szólt:
– Anya, te kaptad a legnagyobb ajándékot, amit ember adhat az édesanyjának. A lányod a becsület virágát adta neked és a lojalitás erényét a világnak. A magok nem nőhettek ki, mert mindet leforráztam. A többiek virágja nem az, amit én adtam. A lojalitás pedig, hogy e csodálatos gyermek tudja, a csalás bűn, de sokkal nagyobb árulás, ha eláruljuk barátainkat. Ezért ő megtörhetetlenül védte őket, mindezt úgy, hogy egy szóval se hazudott. Nem árulta el őket, más mesével se próbálkozott menteni barátait. Válaszában mindenkori bölcsességgel felhívta a figyelmem, hogy a fontos az, hogy te, anya és te, leány itt vagytok! És most lássuk a magot!
A király puszta kézzel nyúlt bele a cserépbe, kivette belőle a magot és megmutatta mindenkinek.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Nem az a szép, ami annak látszik, és ha már elbuksz, becsülettel bukj el.
*Egy kínai népmese nyomán
2024 április, harmadik díj
