Annak idején egy tervezőirodában dolgoztam, négyen voltunk egy szobában, két tervező kollégám és egy szerkesztő-rajzoló hölgy. Akkor még papíron dolgoztunk, nem takartuk el egymás hatalmas monitorokkal, meg egy telefon jutott négyünkre (az se mindig) … úgyhogy nem lehetett kimenni telefonálni.
De ez mind nem érdekes …. a vége volt inkább érdekes.
No, a hölgy éppen telefonált, aztán egyszer csak odaszólt hozzám, és azt kérdezte, nem kell-e egy kutya.
Kb egy éves vizsla, lakásban van, nagyon nem bírják már tartani…. lakásban lakik, ugat, cikázik összevissza, utcán szökdösik, kocsik között rohangál mindenfelé, tiszta dilis, hozzád illene, kertes házban laksz. Na?
Mondtam:
– Miért ne.
– Mikor tudnál érte menni?
– Hát úgy estefelé.
– Megmondhatom? Épp a gazdával beszélek, egy ismerősömmel.
– Aha..
Kb. ennyi volt.
Felhívtam egy barátomat, nem tudna-e segíteni, mert akkor kocsival tudnánk érte menni …
– Persze… megyek, minden ok.
Belváros. talán negyedik emelet. ajtónyitás, ugatás, ….helló helló …
Egy gyönyörű őrült fogadott.
Ugrált, szaladgált, villámlott, ugatott, bepisilt, ezt egyfolytában…, jajj, ő lenne?
Nagyon gyorsan a kezembe adták a pórázt kutyástul, papírostul.
Ő volt Dugó.
Simán jött velem…, ez valami séta…, kocsiba be, ott teljesen lenyugodott, nem hányta, vetette magát, nem pisilt…
Egy házban lakott a család, anyám csak annyit mondott, amikor ugyanazt a műsort leadta, mint az elmúlt gazdáinál fogadáskor:
– Te megőrültél … ez mi?!!
Dugónak persze fogalma sem volt, mi történik vele, de szerintem már jóval korábban érezte, hogy komoly dolog.
Valahogy összeszedtem a plafonról, innen-onnan…, póráz.. és elmentünk egy jó bő sétára.
Meg kell hagyni, séta közben igazán úriember módjára viselkedett, alig kétszer, háromszor kellett csak fenéken billenteni. Közben beszélgettünk… egész jót beszélgetünk, sok simi, egymásranézés … és nagyon jól éreztük magunkat magunkkal.
Aztán kerestünk neki helyet, aludnivalót, egy használaton kívüli fotelt kapott, belegömbölyödött, és el is aludt. Ezt onnan tudom egészen biztosan, hogy elképesztően horkolt… azért erre nem számítottam. Na. De ez mind nem érdekes.
Másnap a kolléganő érdeklődött, hogy, s mint alakultak a dolgok.
– Minden rendben.
– Tetszik?
– Nagyon …
– Nem dilis?
– De … hát.. reggel még az volt…
– Megtartod?
– Miazhogy…
– Csak azért kérdezem, mert ha tegnap nem vitted volna el, és nem tartanád meg, akkor ma elaltattatták volna. Sok ismerőst, nem ismerőst megkérdeztek, hirdettek, nem kellett senkinek.
Tegnap épp erről beszéltünk telefonon, hogy a férjem vigye el elaltattatni, amikor véletlenül rád néztem, és rákérdeztem…
Én már tudom, hogy nincsenek véletlenek, Dugó az életem egyik legszebb ajándéka volt.
