Az idős ember ott állt az ablakban, és sóvárogva nézett kifelé. Kintről hófödte táj nézett vissza rá. Sehol egy lélek az utcán.
– Közeledik a karácsony, és én ezt a karácsonyt is egyedül fogom tölteni – sóhajtott. Ez a sóhaj nagyon mélyről jött, szinte szétfeszítette a mellkasát. Reszkető kezével letörölte a könnycseppet, mely végig gördült az arcán.
Lerogyott a hokedlire, hátát a falnak támasztotta. Becsukta szemét, fejét az asztalra hajtotta, majd újra és újra átélte azt a bizonyos napot. Attól a naptól kezdve megváltozott az élete. Szívébe befészkelte magát a fájdalom. De mi is történt valójában?
– Te tehetsz mindenről, apa! Te üldöztet el anyát! – vágta a fejéhez a fia.
– Hogy mersz velem így beszélni, te senkiházi kölyök!? – ordított az apa, aki most is természetesen részeg volt. – Takarodj a házamból, és ide többet be ne tedd a lábad! – üvöltött torkaszakadtából. Aztán egyre cifrábbakat kiáltozott, már azt sem tudta mit beszél. Annyira elvesztette önuralmát, hogy pofon vágta a tétován álldogáló fiát.
A pofon nagyot csattant, de nem az ütés fájt a fiúnak, hanem az, hogy apja ezt megtette vele. Néhány másodpercig némán nézett apja szemébe, majd felkapta a kabátját, és kiszaladt az ajtón. Elment, és soha többé nem hallott felőle. Ennek ma éppen tizenöt éve volt. Akkor a fia húsz éves volt, most harmincöt. „Lehet, hogy már unokám is van, csak nem tudok róla” – elmélkedett.
Gondolatban sokszor elképzelte, hogy megkeresi a fiát, és bocsánatot kér tőle, de a büszkesége valahogy mindig felülkerekedett. „Kérjen ő bocsánatot, mégis csak ő a fiatalabb” – gondolta, de tudta ő nagyon jól, hogy nincs igaza. Akinek itt bocsánatot kell kérnie, az ő maga.
Szemével végigpásztázta a kis konyhát. Semmi sem változott, mióta a fia elment. Ugyanolyan szegényes minden, mint akkor volt.
Azóta nem iszik. Attól a naptól kezdve egyetlen korty alkohol nem ment le a torkán. Hamarabb kellett volna. „Ha akkor, azon a bizonyos napon józan lett volna, ez az egész meg sem történt volna” – viaskodott magával. Leszokott az alkoholról, az igaz, de egy megkeseredett, magányos vénember lett belőle, pedig még csak hatvan éves.
Felállt az asztaltól, és ismét az ablakhoz ment. Szeme felcsillant. Az a hét év körüli kislány megint ott játszik a hóban. Mostanában minden nap látja őt errefelé. Nem messze állt tőle egy csinos nő, gondolta, ő az anyukája. A kislány most éppen egy hógolyót gyúrt, és egyenesen az ablakát célozta meg vele. A hógolyó nagyot csattant az ablaküvegen, pont olyan nagyot, mint az ő pofonja a fia arcán.
A kislány először megijedt, de kicsivel később odaszaladt egészen közel az ablakhoz, és mosolyogva integetett neki. Az ifjú hölgy is üdvözölte, fejével biccentett egyet. Az öreg nem értette mi történik vele, mert abban a pillanatban, ahogy a kislány rámosolygott, a szíve melegséggel telt meg.
„Vajon ki lehet ez a kislány, és hogy lehet az, hogy ismeretlenül is szeretetet érez iránta?
Holnap szenteste” – nyugtázta magában. Bárcsak visszaforgathatná az időt, és meg nem történté tehetné az a napot. Akkor holnap este együtt karácsonyozhatnának a fiával. „Már biztos felesége is van, és lehet, hogy gyerekük is. Talán éppen ennyi idős, mint az a kislány ott kinn” – kezét felemelte, és visszaintett a kislánynak. Arcára egy pillanatig boldogság ült ki.
Másnap szinte egész nap az ablakban álldogált, hátha megint meglátja azt a kislányt. Azonban hiába várta, ne jött el. „Már sötét van, ma már biztos nem jön el. Mi lehet vele, talán beteg lett?” – találgatott magában az idős ember, közben összehúzta a sötétítőfüggönyt az ablakon.
Leült az asztalhoz, gondolta ideje megvacsorázni. „Tulajdonképpen mi is van itthon?” – tűnődött. Egy kis avas szalonna, száraz kolbász, és egy kis vége kenyér.” Nem volt étvágya, csak nézte az ételt, de egy falatot sem evett belőle.
Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Odacsoszogott, és amikor kinyitotta, szó szerint majdnem elájult. Az ajtóban ott várakozott a hógolyózó kislány az édesanyjával, és ott állt a fia, teljes életnagyságban. Néhány másodpercig csak szótlanul nézték egymást, majd a csendet egyszerre törték meg:
– Kérlek, bocsáss meg nekem! – mondták mindketten.
Az apa a fia nyakába borult, és olyan szorosan ölelte, mint aki soha többé nem akarja elereszteni. A lecsorduló könnycseppek egymás vállára hullottak. Amikor aztán nagy sokára mégis sikerült elengedniük egymást, az apa átölelte a fiatalasszonyt, majd leguggolt a kislányhoz.
– Én vagyok a nagyapád. Micsoda vén bolond vagyok én, mennyi boldog évet elpocsékoltam az életemből! – mondta meghatódva. A kislány ránevetett és a nyakába ugrott:
– De most már itt vagyunk egymásnak, nagyapa.
A kosárból hamarosan előkerültek a karácsonyi finomságok is, és jóízűen falatozni kezdtek. A konyhát melegség járta át, de ezt a melegséget nem a tűzhely, hanem a mérhetetlen, őszinte, túláradó szeretet sugározta.