4.
Bátorfalvy Balogh Béla írása
Rettentően izgultam. Bíztam ugyan parancsnokunk, Vakmerőváry Vidor Vencel hatalmas tudásában, ám mégis. Amire készültünk, az éppen a lehetséges és a lehetetlen határán fészkel. Ha van egyáltalán ott, a valóság és a valótlanság határán fészek. Talán van, esetleg nincs. Mert, ugye fából nincs kilincs. Vagy ki tudja, tán mégis. Csapatunk legfiatalabb tagjaként jogom lett volna kicsit izgulni, de semmiképp sem nagyon. Rettentően pláne nem szabad. Palástoltam is félelmeimet, elszánt, kemény pofát vágtam. Nem látszott rajtam majré, ellenőriztem a dolgot, tükörbe bambultam. Kemény pofa nézett vissza rám.
Szépségessy Szász Szófián viszont látszott, mennyire be van rezelve, de neki ezt mindenki elnézte, mert lány. Szép, dögös csaj. Egyébként is, az ő feladata csupán annyi, hogy ott legyen velünk tiszti rangban, mint az imádott nőnem képviselője. És lehetőleg maradjon életben, hogy gyermekeket, szép, egészséges gyerekeket szüljön nekünk hazánk nagy dicsőségére.
Kockázati tényezőt elsősorban alparancsnokunk, Paczalvári Pacuha Pali bácsi jelentett, mivel igaz, hogy csak negyvenöt éves, ám időnként rájön valami dili, és úgy viselkedik, mintha száznegyvenöt éves lenne. Erre hivatkozva szerették volna ketten is kitúrni őt irigyelt pozíciójából, Jobbvagyokfalvi Jani János főhadnagyunk, meg Kőváry Kivagyte Károly századosunk, de nem sikerült nekik. Pali bá’ nélkülözhetetlen. Kisujjában van a szakma, a csodálatos, legjobban becsült, hihetetlenül jól fizető szakma csínja-bínja.
Mi nyolcan, a legénység egyszerű tagjai – öt diplomás fiatal, huszonöt-harminc évesek – fogjuk a munka dandárját elvégezni az Új Magyar Földön, az Alfa Centauri legszebb bolygóján, a Magyar Gyarmatbirodalmat Igazgató Hivatal tervei alapján, míg a tisztek szépen, egymás után kölyköket nemzenek Szófiának. Kilenc-tíz év alatt kell felépítenünk a bázist akkorára, hogy a második hullámmal érkező tucatnyi űrhajó leszállhasson a körülbelül száztagú magyar pionírral. Ha jól dolgozunk, mi is kapunk feleséget.
Borzasztóan izgultam, de sikerült lepleznem. Muszáj volt, elvégre sok száz kamera, meg több tízezer gazdájánál okosabb telefon vette fel utolsó lépteinket a jó öreg Földön.
5.
Vezetéshy Vitéz Vencel munkája
A császár késett. Megtehette, elvégre ő a csaszi. A birodalmi főtanácsadók türelmesen várakoztak Közben fogadásokat kötöttek, meddig kell még várakozniuk. Akik maximum hatvan percre fogadtak, már ki is fizették tartozásukat. Egyedül Puszifalvy Pesszimpista Péter agrárminiszter kasszírozott, mert ő fogadott egy óránál hosszabb várakozásra. Bátorság kellett hozzá, mert uralkodójuk még soha, sehonnan sem késett olyan sokat. De most igen. A nagy, sőt, nagyérdemű társaság többsége újabb fogadást ajánlott „ekézős” Petikének, de ő bolond lett volna kötélnek állni. Kapacitálták hangosan, erőszakosan, fenyegetőztek, ám hiába. Egyre nagyobb lett a káosz. Már-már tettlegességre került a sor, de szerencsére betoppant I. Orbika császár.
Egyből síri csend lett. Valamennyien árgus szemekkel vizslatták élet-halál ura főnöküket. Vajha jókedvében van-e, avagy bal lábbal kelt reggel, és most harapósan azt fontolgatja, kinek a fafejét harapja le. Jaj, kiét? A császár fáradtan cammogott trónjához, leült, levette napszemüvegét, megdörzsölte mindig mindent látó szemeit, visszatette kifelé trükkös tükör szemüvegét. „Sajnos kicsit gyengélkedem – suttogta –, lázam van, fájnak az izmaim, nehezen lélegzem, de aggodalomra semmi ok, a Covid-tesztem negatív.” A birodalmi főtanácsadók csóválták fejüket, aztán kórusban kívántak jobbulást.
Megkezdődött a tanácskozás. Mint mindig, először a gazdasági miniszter referált. Csaszi unottan hallgatta. Mindenki csodálkozott, hogy a félórás jelentés során egyetlen egyszer sem kérdezett bele. A végén megnyomott egy gombot, és így szólt: „Nos, Titkossy Titokzatos Tibor, mit szólsz hozzá?” Percekig néma csend. Aztán: „Jól van Tibikém, holnap tízkor. Gazdagréthy Gazos Géza miniszter úr, holnap tízkor legyen a Titkos Kamrában, hozza magával a most elhangzott beszámolóját írásban, majd ott, a mi kedves kis kamaránkban elemezni fogjuk.” Másodszorra Harczy Haragos Huba marsall beszélt, katonás rövidséggel, tőmondatokban. Amikor befejezte, az uralkodó az asztalra csapott: „Maga nem tesz semmit birodalmunk ellenségei ellen, ezek a mocskos, terrorista migráncsok még mindig veszélyeztetik gyönyörű hazánkat, határaink mentén acsarkodnak, szervezkednek, maga meg csak védekezik, tessék végre támadásba lendülni! Új jelszó: no more defenzíva, best is offenzíva. Holnap tízre legyenek kész a tervekkel, hozza a titkos kamrába!”
Ezután a belügyminiszter jelentett, ráadásul elképesztően röviden. Csupán csak ennyit: „Minden a régiben, semmi változás” – mondta. A császár mérgében kétszer is az asztalra csapott: „Ez tarthatatlan állapot! A titkosságiak a legtitkosabb legutóbbi jelentésükben jelezték, még mindig ezrek hisznek országunkban a köztársasági államformában, sőt, százak szeretnének demokráciát. Hallatlan! Holnapra készítsen tervet kiirtásukra, tízre hozza magával a mi nagyszerű Titkos Kamránkba! Hétpecsétes titkolózást követelek, azt akarom, hogy senki se tudjon meg semmit! A tudás ugyanis okoskodást fial, az okoskodás pedig tudálékosságot nemz, és így tovább a végtelenségig. Ilyesmire nekünk semmi szükségünk.”
A tanácskozásnak ezzel vége szakadt. Élet s halál ura köhögni kezdett, aztán fuldoklani. El is ájult. Jöttek a mindig az uralkodó közelében lebzselő mentők, vitték a császári szuper magánklinikára, és seperc alatt lélegeztetőgépre tették. Talán mondanom sem kell, a másnap délelőtti generál-főtanácskozás elmaradt. No, meg a belső és külső ellenség kiirtása is.
Legalábbis egyelőre.
(2021 október, első díj)
