Zoltán harmincöt éves, a Mocsok Téren ül a padon. Így nevez minden közterületet. Jobb lába végig befáslizva, üszkösödni kezdett már, akkor mentették meg, de még így is „folyik”, ahogy ő mondja a mellette lévő sorstársának. Neki sem egyszerű, sőt, – kerekesszékbe került ötvenkét évesen, viszont a közeli lábadozón lakik, legalább van fedél a feje felett.
– Jön az asszony nemsoká, hozza a kislánykámat! – mondja Zoltán kissé jobb kedvűen, mégis ott bujkál a keserűség a hangjában.
– Na, ugye mondtam, hogy rád néznek! – felel Pista, semmi gúny nincs benne, csak szomorúság. Őrá már senki sem kíváncsi.
Zoltánt veri a víz, remeg szinte az egész teste. Tegnap éjjel csúnyán berúgott a „cimborákkal”. Most iszonyúan szenved.
– Nincs egy rohadt csikkem sem, pia meg pláne!– szól vissza barátjának.
– Majd akad, jön valaki, meglátod!
Ekkor három biciklis fiatalember fékez le előttük, a táskájukba nyúlnak, mindenféle jóval telepakolt szendvicseket osztanak el köztük. Ők megköszönik, a srácok továbbhajtanak. Sok még az éhes ember. Budapest Bike Maffia. A legjobbkor érkeznek a legrosszabb helyzetekben. Zoltán bemajszol egyet nagy nehezen, alig bír nyelni. A másikat a barka árus néninek adja. Felbukkan még két huszonéves lány, alighanem egyetemisták. Megállnak a férfiak előtt, kedvesen köszönnek, és átnyújtanak nekik két-két ezrest. Hálálkodni kezdenek, erre a lányok „Minden jót!” kívánva odébbállnak.
Zoltánnak felvillan egy kis reménysugár a szemeiben. Feltápászkodik, fogja a mankóját, elköszön Pistától, majd elindul a Mocsok utcán a dohánybolt felé. Tudja, hogy undorodnak tőle, de most ez hidegen hagyja, akár őt az elmúlt éjszaka. Vesz fél liter bort, egy „tízes” szivarkát, így még telik felesre is. Azt a bolt előtt lehúzza. Kicsit enyhül az idegessége. Átbiceg a szemközti parkba. Hál’ Istennek, nincs ismerős, Iszik a keserű flakonosból egyet, kettőt, hármat, és a maradékot elrejti a pad melletti bokrok valamelyikében. Csak emlékezzen rá, ha felébred! Lefekszik, de alig alszik pár órát. Több, mint a semmi. Arra ébred, hogy a vállát bökdösik. Anikó, az ex-felesége, és kislánya, Niki az.
– Hát megtaláltunk! Jobban vagy valamivel? – kérdezi a nő.
– Kedvesek vagytok, eljöttetek! – mosolyogva köszön rájuk Zoltán.
Niki hátrébb áll. Nem a félelemtől, sokkal inkább anyja nézésére. A férfi kérleli, jöjjön közelebb, de Anikó hajthatatlan.
– Hoztunk néhány dolgot, itt van a szatyorban, letettem melléd, míg aludtál – mondja az asszony – Vigyázz magadra, most mennünk kell! – teszi hozzá.
A férfi elhaló, köhögésbe fulladó hangon szól.
– Várjatok!
A zsebébe nyúl, és előveszi a kis, ezüst szívmedált, a láncán törött kapcsú zárral, amit a múlt héten talált a villamoson. Átnyújtja Anikónak ezzel a megjegyzéssel: Add neki te, ha nem engeded hozzám közelebb.
– Köszönd meg szépen, Nikolett! – szól az anyja.
– Köszönöm, apa…– engedelmeskedik lehajtott fejjel a kislány.
– Édesem, hozzon szerencsét! – válaszol neki Zoltán.
Másnap hajnalban a helyi Rendőrkapitányságon csörög a telefon, miszerint a közeli parkban fekszik egy fiatalember, aki nem mutat életjeleket. A kiérkező halottkém nem talál idegenkezűségre utaló jeleket. Később megállapítják: a halál közvetlen oka trombózisból eredő szívleállás.
Az otthagyott csomagja már mást boldogít…
2023 március, második díj
