– Lassan melegszik a Balaton, Angyalom. De jó is az!
– Nekünk ez miért jó, A. néni?
– Nekik jó kicsi Angyalom, akik mennek. Hát legyen nekik jó. Én a fájós lábammal amúgy sem mennék. De örülök, hogy akik mennek, azoknak jó időjük lesz.
Hajléktalanszálló, reggel 6 óra. Ott hangzott el ez a párbeszéd. Újra és újra le tudnak nyűgözni azok az emberek, akik a saját frusztrációjukat nem máson verik le.
Adja most az élet sorra azokat a híreket, ahol a rögtönítélő bírósággá lett ország akcióba lendülhet. Legutóbb Suhajda Szilárd halála kapcsán olvastam olyan megnyilvánulásokat, hogy el kellett gondolkoznom: Mi a nagyobb bűn? Megpróbálni valóra váltani az álmaimat még úgy is, hogy igen, van egy gyerekem, vagy odafröcsögni valami, egy pillanatig kéjesen, gyűlöletszítta jólesőt mondjuk a hegymászó oldalára, amit akár olvashatnak az övéi is, hát hadd fájjon jobban, ha már. És egy ponton mindig megállt a képzeletem, amikor megpróbáltam átgondolni, mi visz rá erre egy embert. Ez a pont az odaírja. Lehet máshogy gondolkodni, lehet elítélni is valakit, de azt akkor megbeszélem az enyéimmel, végtére is nem a nagy közös sorsunkba szólt bele ez a tragikus véget ért emberélet, amit persze, ha megmászta volna a hegyet, máris közösként élnénk meg. Az ő kudarca. A mi sikerünk.
Szerintem tudatosan fájdalmat okozni nagyobb bűn bárminél.
Lassan és sokszor fájdalmasan megtanultam, hogy a valódi élet a komfortzónán túl kezdődik. Az életemben azok voltak a legjobb döntések, amik előtt szűkölve egyezkedtem a Jóistennel, hogy csináljuk vissza, jó lesz nekem ahogy eddig is, én erre képtelen vagyok. Ilyen például a szerelem is. Én felismertem, hogy (és nem akarok most ide hosszas pszichológiai eszmefuttatást) nekem a küzdős, fullasztó szerelem a komfortos. Tudják az az Ady-Léda vonulat, jó szenvedélyesen, kimaxolva az összes drámai elemet. Mondjuk úgy, hogy én a szerelmet a halálzónában kezdem, 8 ezer méter felett. És nekem az alaptábor biztonsága az ijesztő, mert azt nem ismerem, így akkor kezd el reszketni a kezem-lábam, amikor elvileg hátra kéne dőlnöm. De tudatosan tartok az alaptábor felé és közben nem rúgom le a mellettem elhaladókat akár fel, akár le tartanak, mondván, baszódjatok meg, legyen nektek is szar. Ilyen volt az is, amikor bekerültem egy színdarabba az idoljaim közé. Szerintem a lakásomat odaadtam volna a takarásban bárkinek, csak hogy ne kelljen kilépnem a színpadra. A komfortzónán túl találkozhatunk önmagunkkal. Ijesztő, kétségtelen.
Nem tudom, hol az igazság és nem is szeretném most kiteregetett mély önismereti útra vinni ezt a cikkemet – bár valamelyest megtettem –, de csak azért mert tényleg azt gondolom, nem ismerhetjük a másik összes lépését vagy azok okát. De direkt elgáncsolni, aztán böfögve hátradőlni a fotelben és elhessegetni a saját elvetélt álmaink képét, megbocsájthatalan.
Mindenkinek van egy Mount Everestje az életében. Ha nem ránt magával egy országot oxigén nélkül az álmai útján – de politizálni sem akarok most, bár látok azért némi összefüggést a keserűség, a kommentek minősége és az ország jelenlegi helyzete között, mondjuk a félelemkeltés, ellenséggyártás mint olyan – szóval, ha valaki megpróbálja valóra váltani az álmait és belehal, akkor sajnálhatom, megvethetem, irigyelhetem, tehetek bármit. Jogom van hozzá. De beletaposni másba nincs.
És a fia is megtanul egyszer olvasni.
Szeretettel,
Nuszer Mirjam
