Az emberség kényelmes nyomor, gyökeret hajt, meddőn megformáz, arctalan jósága mind egybeforr, mint régi könyvekben a kopott máz. Elszakadtam az élet tengelyétől, kimondanám, hogy Isten veled, magával vitte legszebb vigyorát, és telesuttogta nézésedet. Csak a lenni-akarás ficánkol, emberré gyötör az örvénylő szív, szégyenbe borít, aranya lángol, és rózsa-arccal nótázik a naiv. Mert utálom, ha megoszt a panasz, csikar a világ parázna gyomra, a kényelem körútján lazítasz, hanyatt fekve, a bitang csillagokra. Szellem bilincseiben a szavak, komfortos tudással szédelegve, az erőszak ízével szólítanak, új káprázatra, új Heródesre. Csak, ami emberi, az tör ellenünk, a rosszat fogja föl az értelem, mégis cifra rongyokban rettegünk, amíg az ígéret gyümölcse terem.