A szüleim elég fiatalok voltak, hamar elváltak, és mindketten úgy gondolták, hogy egy új kapcsolatban én akadály lennék. Az anyám, aki egyébként pedagógus volt, egyik nap elvitt az óvodába, és soha nem jött vissza értem. Rendőrségi kocsi vitt az óvodából a gyámügyhöz, így lettem állami gondozott 3 évesen. A rokonság szerint már szobatiszta voltam, de az otthonba kerülés után minden éjszaka bepisiltem. Az intézetben a beteg gyereket bántják az egészségesek, a nagyok pedig a kicsiket. Engem rendszeresen ütöttek. 9 évesen lettem utcagyerek, akkor szöktem meg először, aztán folyamatosan szökésben voltam. Az intézetben féltem, mert bántanak, de az utcán is féltem, mert, ha megtalál a rendőr, visszavisz. 17 éves koromig másból sem ált az élet, csak a szökésből.
Az egyik szökésem alkalmával ismertem meg az első férjemet, 17 évesen mentem hozzá feleségül. Az anyósomnak jutott eszébe elvinni a saját üzemorvosához, ő küldött el pszichoterápiára, ahol 3 hónap alatt kigyógyítottak. 3 hónap. Előtte tizenévig senkinek sem jutott eszébe.
Az első házasságom nagyon rosszul sikerült. Masszív alkoholista volt. 17 évig voltunk együtt, közben öt kisfiamat temettem el. Addig rugdosott minden alkalommal, míg el nem vetéltem, közben azt hangoztatta, hogy ő gyereket akar, én meg meddő vagyok. A volt kolléganőim menekítettek el 34 évesen.
Albérletbe költöztem, munkahelyet váltottam, itt ismertem meg a jelenlegi férjemet. Aztán a munkahely megszűnt – itt kezdődött a hajléktalanságunk. 30 évet éltem az utcán, az első 7 évben tényleg nem volt hol aludnunk, aztán ácsoltunk magunknak sátrakat. A végére lett egy 3 és fél szoba-konyhás kunyhónk. Meg rengeteg kutyánk az évek alatt, akiket mások kidobtak. Engem a társadalom vetett ki, őket a gazdáik, így lettünk mi egy család.
A férjem még mindig ott lakik, de már nem élünk együtt. Hetente egyszer leülünk, dumcsizunk valamennyit, ha pont főztem, hozok neki főtt ételt, ha elhozza a szennyesét, kimosom neki, tehát végleg nem engedtem el.
Azóta egyedül élek, albérletben. Arra megyek haza, hogy nyugalom van, béke van, nem kell félnem, nem kell hallgatnom a hülyeséget, de amikor senki nem nyit rád ajtót, senki nem hív fel telefonon, akkor besokallok, az már durva magány. De vannak körülöttem emberek szerencsére, barátok, akik azért keresnek, segítenek, ha szükség van rá.
Hosszú- hosszú évek teltek már el. Elfelejteni nem lehet, együttélni vele viszont igen. Azzal, hogy rendszeresen felszaggatom, mondjuk az EKH-k alatt (Jutka az Első Kézből a Hajléktalanságról program előadója, története ihlette Szalai Kriszta monodrámáját, a 2017 óta játszott Maradjunk annyiban-t. – a szerk.), újra és újra feltör a múlt. És az kurva keserves dolog. Kell idő, hogy újra leülepedjen, majd újra el tudjam mesélni. De jó terápia lett, hiszen én ezt 50 évig titkoltam magamban. Sokat adott, ad azóta is.
Mikor véget ér egy-egy óra, odajönnek hozzám fiatal kislányok és kisírják magukat a vállamon. Náluk is nehéz otthon, durva a helyzet családon belül. Ketten vannak, akikkel régóta tartom a kapcsolatot, abban tudok segíteni nekik, hogy milyen lépéseket tehetnek, amivel kikerülhetnek majd ebből az áldatlan állapotból. Amikor egy fejlődő lány, különböző okoknál fogva bajba kerül, és nincs, akihez forduljon, majd hallva egy vadidegen élettörténetét, hogy min ment keresztül, neki önti ki a lelkét, az mindkettőnknek jó. Én erőt adok nekik, a bizalmuk pedig engem erősít.
szöveg: Rothman Lilla
fotó: Csanádi Gábor
rovatgazda: Bencsik Panna
