Volt ugye szó egy kislányról, a Kék bicikli c. írásban. Ennek a kislánynak kellett lennie egy anyukájának. Az anyuka is volt egyszer kislány.
Most a kislány anyukájának a kislánykorából való történetet fogok elmesélni.1945-öt írtunk, a háborúnak lassan vége lett. Sovány, szürke ló húzta kocsi nehezen haladt. Egy férfii ült a bakon a nagypapám. Felesége tolta utána biciklit. Csomagtartóján két gyerek ült anyukám hátul, előtte az öccse. Szorosan ölelte, nehogy lehessen a kisfiú.
Hallomásból tudom, hogy a bunkerokból jöttek haza. Fogalmam sincs, hogy hol bujdokolhattak. Ez a terület a temető után a falu határában volt, hogy akkoriban mi lehetett ott a szántóföldeknél a gödrökön kívül azt nem tudom.
A harmadik testvér, a legidősebb, más családnál lehetett ekkor, nem velük.
Ha ezt a képet egy filmben látjuk, azt gondolhatnánk, hogy a lehető legnagyobb biztonsággal haladnak a gyerekek, édesanyjukkal az otthonuk felé. Az senki eszébe nem jutna, hogy a békés állapot hirtelen borzalommá alakul.
A szekér egyik hátsó kereke ráfutott egy aknára, a ló a zajtól megrémülve őrült rohamba kezdett. Nagypapa elvesztette az irányítást a jármű felett, kapaszkodnia kellett, ha nem akarta a szekér alatt végezni.
A robbanás hangja messze visszhangzott, aztán elült a por és kirajzolódtak a maradványok. Nagymamám ki tudja, milyen állapotban lévő teste, vagy szétszakított testének darabjai az akna vájta mélyben. Anyukám eszmélő tudata négyéves gondolatai. Öccse Vince talán a kétéves apróság semmilyen emlékeivel. Nincs információm az ezt azonnal követő időről. Ki szedte össze őket, nagypapa mikor ért vissza, volt- e valaki a közelben aki segített nekik.
Egy biztos, ez a borzasztó élmény végigkísérte az életben maradt résztvevőket további életükön.
Hallottam olyat, hogy légnyomást kaptak, szilánk maradt a testükben és vándorolva galibákat okozott. A történetet rengetegszer ismételte anyám. Minden új ismerősnek elmondta, mikor utaztunk a vonaton a városba, majd haza. Talán többször is hallgattam mint kellett volna. Azt hiszem ez a legélesebb emlékem anyámról, hisz ilyenkor esendő volt, kicsike védelemre szoruló, nem olyan eszét vesztett vadállat, aki addig ütött eltorzult arccal, amíg bele nem fájdult a keze.
Anyai nagymamámról csak annyit tudok, hogy nagyon szerette a gyermekeit és nagypapámat. Anyám annyit mondott még róla, hogy állítólag én hasonlítottam hozzá legjobban. Ezt senki nem tudja már ellenőrizni, de jó volt hallani.
Szerencsétlen sorsuk végigkövette a három gyereket aztán életük folyamán, de ez már egy másik történet.