Harminc esztendőmmel sok utat bejártam, Sok mindent megéltem, hallottam, és láttam. Bíztam szerelemben, bíztam barátságban, Csalódtam hű társban, igaz, jó barátban. Hittem józanságban, hittem szeretetben, Mégis belém rúgtak, mikor a földön hevertem. Mosolyogtam félelemtől dühösen reszketve, Öleltem gyűlölettel színültig megtelve. Éjszakákat virrasztottam kétségtől gyötörve, Mikor nem láttak sírtam, zokogtam megtörve. Hajóztam hullámzó, azúrkék vizeken, Hánykolódtam vihartól korbácsolt tengeren. Voltam boldog a szerelem hűsítő, lágy vizén, Voltam hajótörött a magány nagy szigetén. Feküdtem meleg, pihe-puha ágyban, Aludtam padokon, s elhagyatott házban. Voltam nevető, örömteli gyermek, Voltam száműzöttként koldus, kin nevettek. Bejártam a pokol minden rögös útját, Zörgettem a menyország hatalmas kapuját. Voltam színész az ördög nagy színpadán, Voltam igaz harcos Isten szent oldalán. Én mégis azt mondom a javamra válhat, Hogy abból, ami rossz, kaptam jó néhányat. A leckét megtanultam, talán jóra fordul minden, És értelmet nyer mindaz, miben eddig hittem. Hisz az élet ajándék, mit nem azért kaptam, Hogy tétlen ácsorogva gyáván visszaadjam. Kirendelt útjaimat végig kell járnom, Véres harcmezőkön csatáim megvívnom. Kitűzött céljaim vezérlő csillagok, Melyek mutatják az utat mikor elveszett vagyok. Nem tekintek hátra, a messzi távolt sem kutatom, Ami elmúlt már nem számít, s a jövőt nem tudhatom. Fegyvereim a hit, reménység, szeretet, Velük túlélek minden veszélyt mi fenyeget. Erőt ad kitartás és nyugalmat becsület, E hosszú, nehéz úton ők fogják kezemet. A háború után béke a jutalom, Ha céljaim elértem, e jutalmat megkapom. Elégedetten hátradőlve vén szemem lehunyom, Lelkem börtönéből messze száll szabadon. Egy utolsó lehelet, s e földet elhagyom, Testem visszahull a porba, Betakarja márvány és örök nyugalom.
Likes
Nincs hozzászólás