Ballada a száműzött fiáról

          Tisztelgés Budai Zoltán emléke előtt

Elátkozott bűnösként köszöntött rá az élet,
Aznap, mikor megszületett a száműzött fia.
Azt nevelték belé: ő az almában a féreg,
A sors hóhérhurka elől kár lenne futnia.
Pofonoktól vérzett neki és nekem is szájam,
Köpködtük közösen a földre a törmelék-fogat.
Nyúzta és nyúzza bőrünket adókkal az állam,
Fáradt testünk fürkészi a tövises bokrokat.

Adott hozzám, soha nem vett el semmit belőlem;
Nem csak barátként: fiaként tekintett énreám.
Mellette az aszfaltból fémvirágként nőttem,
Többet jelentett ő, mint az igazi apám.
Arcán mindig vidám mosoly ült, homlokára
Nem rajzolhatott a bánat sok mély barázdát;
Méltatlanul rég elfeledett sírhalmára
Nem kerülnek virágok, nem tesznek koronát.

Amit tanított nekem a mocskos világról,
A fiaimnak, és másnak még nem mondtam el:
Sose bánjad, ha nem jutsz ki soha a sárból!
– Helyetted, barátom, inkább én mentem volna el!
Ha lent a pokolban találkozunk, majd megkérdem:
Hány ember volt, aki Téged igazán szeretett?
Elmondtak-e vajon mindent feketén, fehéren,
Vagy csak bolondították szívedet és eszedet?

0