Be kell látni végre: egyszer leszakad ez a mennyezet is! A vakolat már hónapok óta hull a szemembe, könnyeket csal ki, törölgetem, elnézek balra, a háztetők fölött, megbámulom a delelő bárányfelhőt, a céljavesztett postagalamb tiszeletköreit – Ez a galamb! Mióta már, hogy visszatér! Nem sejti még, hogy látom, figyelem, újabban kiszámítom minden mozdulatát: az antennák, a villámhárítók között másodpercek alatt fölrajzolja egyetlen emberélet évezredes verdesését – Hull, csak hull a vakolat a fejem fölött, törölgetem szememből a homokot, a meszet, betűket karcolászok megint a terepszínű papírra, jeleket lapszélre, amelyikből még sejthető az emberélet –