Ha apámék nem visznek el megkeresztelni Géza atyához, aki Sebes nagyanyám emlékei szerint nem sajnálta a szenteltvizet tőlem, szóval, ha azon a vasárnapon apám templom helyett inkább meccsre ment volna, a Dorog–Esztergom örök rangadóra, akkor harmincöt évvel később talán soha nem találkozom Taksony atyával, aki jelen pillanatban legalább annyira részeg, mint én. Fogalmam sincs, mit csináljak Taksony atyával, ezzel a gorillajárású, talpig bőrbe öltözött 100 kilós óriással, a klérus fekete bárányával, a kocsmák nehézsúlyú pankrátorával. Én tehetek mindenről. Én, a megkeresztelt, mégis bigottan ateista, pénzt csókolgató, puncikat hajszoló, élvhajhász menedzser. Pár évvel ezelőtt két hónapig jártam egy kispesti bigével, aki az ágyban istentelen dolgokat művelt velem, és csak egyet kért tőlem viszonzásul. Kísérjem el a vasárnapi misére, majd a délutáni egyházi könnyűzenei koncertre, ahol a Bíborszívek Bárányai zenélnek. A gyermekkorban rám locsolt szenteltvíz miatt engedtem neki. Nem ájultam el a Bíborszívektől, az pedig egyenesen dühített, amikor a zárószámot felállva, közösen kellett elénekelnünk. A csajom odavolt értük, és mindenáron dedikációt akart kérni az együttes friss cédéjére. A koncert után megvártuk őket a templom előtt. Végtelen szelídséggel, áldással kísérve aláírták a borítót, majd Taksony atya meghívott a plébániára, teával és győri omlós keksszel kínált, közben elpanaszolta, hogy mennyire leharcolt hangszereken kénytelenek játszani. Eszembe jutott, a kormány éppen akkor írt ki több száz milliós pályázatot egyházi zenekarok és előadók számára, új hangszerek vásárlására. Taksony atya szerényen annyit mondott, szegény az ország, máshol nagyobb szükség van a támogatásra, nem érdemlik meg ezt az adományt. Végül lyukat beszéltem a hasába. Mire éjfélkor búcsúzkodni kezdtünk, megígértettem vele, hogy pályázni fog. Isteni csodaként horribilis pénzeket utaltak ki nekik, így Taksony atya is hozzájutott egy lakkfekete, dögös Gibsonhoz. Ezt követően lejártam a próbáikra, és hamarosan eretnek gondolatom támadt. Sztárt csinálok Taksonyból. Ellenkezett ugyan, de nálam erőszakosabb és rámenősebb menedzser nem lézeng a pályán. Bőr-szerkóba öltöztettem, új zenészeket szerveztem mellé. Taksony atya trash metált kezdett játszani. Kurrrva jól! És hogy tud hörögni a szólók után! Megkértem, növesszen vikingszakállt, mert úgy állatiasabban mutat a színpadon. Vadító lett, lehetetlen volt nem őt bámulni. Nem is értettem, hogy egy ilyen gitáros fenomén hogyan rejtőzhetett évekig egy plébánián. Egy idő múlva már ő is élvezte az újfajta hangzást, a nyers szövegeket, kiváltképp azt követően, hogy egy nyilvános próba szünetében boldoggá tette őt egy huszonéves lányrajongója. Most három nője van, az egyiktől gyereke is, Terézke. Mondanom sem kell, Taksony immár rockerként, Death Frank Jonathan néven járta a vidéki művházakat, fesztiválokat. Két nagylemez után úgy tűnt, végre megnyílik előttünk a világ, nemzetközi rocktalálkozókra is mehetünk, de beütött a krach ezzel a nyavalyás járvánnyal. Fuck, és még egyszer fuck! Hónapok óta egyetlen bulink sincs, és már lóvénk se sok. Ami maradt, azt piára költjük. Death Frank, azaz Taksony ex-atya múlt héten bement a plébániára, de közölték vele, hogy az egyház nem fogadja vissza. Mégis, hogy képzeli? Egyetlen reményünk a tegnapi hír: azt ösztönzik, vagyis arra adnak majd pénzt, hogy a járvány miatt elmaradozó külföldi sztárzenekarok helyett hazai előadók részvételével rendezzenek fesztiválokat. Taksony képtelen mindezt felfogni, alig áll már a lábán, holtrészegen támolyog, mégis újabb kört rendel, én pedig vele iszom végkimerülésig. Mielőtt kimennénk a szokásos közös hányásra, röhögve annyit mondok neki: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
megjelent a szerző A rúdtáncosnő fegyvere c. kötetében.
Keresse terjesztőinknél vagy szerkesztőségünkben!
