Rég szerepelt egyházi személy Fedél Nélkül címlapon. Felkérhettünk volna erre az alkalomra egy püspököt, idős papot vagy egy ismert világi hívőt, minket azonban egy urbánus, hol megosztó, hol rajongott atya érdekelt, őt akarunk megkérdezni arról, merre induljunk, amikor a gödör közepén csücsülve nem látjuk a kiútat. És ő jött, biciklin, fülig érő mosollyal, barátsággal, szeretettel. Nem kivételezett, később, amikor tovább gurult, láttuk, hogy ő Hodász András. Hét éve szenteltek pappá. Mi a jelmondatod? „Szomjazom” (Jn 19,28) – Jézus egyik utolsó szava a kereszten, amit a körülötte álló emberek úgy értelmeztek, hogy italra szomjas, ezért szivacsot gyorsan ecetes vízbe mártottak és a szájához tették. Kijelentését azonban sokkal inkább lelki vonatkozásban kell érteni. Krisztus ránk, a velünk való találkozásra szomjazik, arra, hogy igent mondjunk rá. Ugyanígy mi is, én is szomjazom rá. Míg sokan mások a vlogodra... Több tízezres követőtábor figyeli, hogy éppen milyen témával foglalkozol: cölibátus, identitás, házasság stb. Meg kell hagyni, modern eszközökkel evangelizálsz. A modern nyelvezetnek is helye van az Egyházban. Miért ne nyomtathatna pólókat, készíthetne videókat és kezelhetne Instagram oldalt egy pap? Ez szokatlan! Nyilvánvalóan, hiszen a püspöki kar, így az Egyház döntéshozói apáink, nagypapáink generációjához tartoznak, ezért sok általuk képviselt evangelizációs módszer nekünk talán régimódinak tűnhet, holott szó sincs erről. Pusztán egyszerre kell képviselni a hagyományt és kiszolgálni a fiatalokat. Én az utóbbit tűztem zászlómra, ennek érdekében vagyok aktív az online felületeken, de megértem, hogy ez az idősebb korosztály számára furcsa. Negyven éve még alig volt vezetékes telefon a háztartásokban, ma legtöbbünk zsebében ott lapul egy okostelefon – megjegyzem – amire letölthetjük a Bibliát vagy a zsolozsmát is. Tehát normális, ha a püspökök nem értenek minden modern felülethez, lassan én sem ismerem a nálam fiatalabbak kommunikációs platformjait. Nem tudhatjuk pontosan, hogy melyik oldal milyen célt szolgál, de ha jó érdekek mentén kezeljük, használ. Mi a legfontosabb üzenet, amit tudnunk kell? Mindig van egy kinyújtott kéz! Még a legnagyobb nehézségek közepette is, akkori is, ha most gyászolod a szerettedet vagy elveszítetted az állásodat, esetleg most váltál el – csak meg kell találni. Sok közösséget, családot ismerek, és pontosan látom, milyen sok segítőszándékú ember van. Mi is igyekszünk a plébániai munkatársaimmal. Havonta főzünk hajléktalan emberek számára, mindennap fogadjuk őket, ha ételre, gyógyszerre vagy épp telefontöltésre van szükségük. Ezzel most csak húsz segítő kezet mondtam… Jézus a hegyibeszédben ezt mondja: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5,3) Az egyik legtöbbet emlegetett újszövetségi mondatnak számos értelmezése van, közülük a legfontosabb, hogy a lélekben szegényeknek szükségük van a kinyújtott kézre, tessék elfogadni, megfogni! De kevesen merjük, helyette inkább hibáztatjuk Jézust, ha valami nem úgy sikerül, ahogy akartuk. Kedvenc szállóigénk: büntet az Isten! (nevet) Ha tudnák, mennyire örül, amikor vitatkozunk vele! Ő nem büntet, Ő Isten! Amikor pedig bátran az asztalra csapunk, mondván, ide figyelj, mérges vagyok rád, csalódott vagyok, dühös vagyok, akkor végre kimondtuk, mi bánt. Jézus erre vár, és nem az erőltetett boldogságra. Ne játsszuk az elégedettet, ha nem vagyunk azok. Mondjuk el neki, hogy mi zavar, és utána beszéljünk vele a megoldásról. Most kérdezhetném azt is: hogyan imádkozzunk? Vagyis, hogy szólítsuk meg? Nem az a lényeg, hogyan imádkozunk, nem a módszer a legfontosabb, hanem a kapcsolat. Van erre egy jó példám! Amikor egy kamasz fiú megkérdezi, hogyan kell megszólítani a lányokat, mi az első mondat, amit tudnia kell, akkor hiába gondolkodik annyit azon, mint fog mondani alakalomadtán, a lényeg, hogy éljen a pillanat adta lehetőséggel, fogja magát és álljon oda a lány elé, adja tudtára: kedveli! Ha működik a kémia, akkor elindul valami. Vagyis nem az számít, hogy a világ legjobb csajozós dumáját, a város legszebb rózsáját vagy a legelőnyösebb inget veszi fel, hanem a jelenlét. Így van ez Istennel is, nem abban áll vagy bukik az ima, hogy éppen miként csináljuk, sokkal inkább a figyelmen múlik, azon, hogy képesek vagyunk jelen lenni a kapcsolatban. És van egy jó hírem: Ő mindenkire igent mond! Milyen nyilvánvaló! Igazi mintája az „ilyen egyszerű!” kijelentésnek. Helyette sokan mégis az egyébként távoli keleti kultúrában keresik ezt a kapcsolatot. Persze, hiszen Euróba most a kamaszkorát éli. Ahogy a középkorban gyerekkorát élte, a feltétlen engedelmesség idejét, úgy a huszonegyedik század elején a lázadásét, tagadásét, elutasításét. Egy kamasz már csak ilyen, eljön a pont, amikor otthagyja szüleit és értékrendjüket. Azért megy bulizni, hogy ezzel bosszantsa őket. Ez a leválás, az érzelmi függetlenedés egyik mozzanata. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ezt a felnőtté válás követi, amikor a gyerek, majd kamasz, később felelős személy visszatér a hátrahagyott értékrendhez, amit kiskorában látott. Lehet, hogy a jelenkor elutasítja a tízparancsolatot, de ne felejtsük el, az is előfordulhat, hogy száz év múlva újra rátalálunk a keresztény értékekre és megtelnek a templomok, amiket ma főleg idős emberek töltenek meg. Azon is érdemes elgondolkodni, hogy felnőtt életünk kezdetén eleinte osztálytalálkozókra járunk, majd esküvőkre, keresztelőkre, végül temetésekre. És amikor valaki felismeri, hogy az egykori osztálytársai közül sokan meghaltak, de ő még él, akkor óhatatlanul előkerül a „mi lesz?” kérdés, és ösztönösen a vallás felé fordul, ahol választ kap. A fiatal ezt nem látja, ő még elhiszi, hogy van ideje a keresésre és minden előrébb való. Hogyan segíthetünk a fiataloknak? Két szempontot mondok. Első: ismerjük meg és ismerjük be a határainkat, amikor segítségről van szó. Az elvált embernek valószínűleg pszichológusra, egyházjogászra van szüksége, ha nem vagyunk ezek, ne próbáljunk hirtelen azzá válni. Tudom magamról, hogy bár hajléktalanokkal is foglalkozom, nem vagyok szociális munkás, így nem lehetek egész nap a segítségükre, különben nem tudnám megtartani a hittanórákat, megkeresztelni az újszülötteket, eltemetni a halottakat. Ez az én határom, amin belül ugyan képtelen vagyok huszonnégy órában a nélkülözőkkel együtt lenni, de azt megtehetem, hogy beszélgetek velük, ételt adok számukra, kiváltom a gyógyszerüket vagy feltöltöm a telefonjukat, ha arra kérnek. Úgy segítsünk, ahogy érdemben képesek vagyunk rá. Második: itt és most. Könnyen előfordulhat, hogy pont a hozzánk közelálló szeretteinket képtelenek vagyunk támogatni, ezt fogadjuk el! Ne akarjunk sokat, ne akarjuk mindig! Ahelyett, hogy szakadatlanul a megoldáson görcsölnénk, nézzünk körbe és segítsünk ott, ahol vagyunk, akkor, amikor ott vagyunk. Látsz egy szenvedőt az utcán? Menj oda, mert ennek van itt az ideje, és nyújtsd ki felé a kezed, kérdezd meg a nevét, kérdezd meg hogy van, add vissza emberi méltóságát, mert ő nem egy a sok közül, ő Zoli vagy Józsi vagy Anna. A plébániai ételosztásokkor nálunk mindenki kap egy névtáblát, hogy ne csak enni adjunk a szegényeknek, hanem közösséget. Nevükön hívjuk társainkat, beszélgetünk velük, együtt eszünk. A legtöbb embernek ugyanis sokszor nem pénzre vagy ételre van szükségre, azt kap, vagy adott esetben talál. Az emberséget szomjazzák! Ezért nekünk a saját határaink tudatában, az itt és most lehetőségével kell odalépnünk mások felé. Különben: mind szomjazunk!
Werner Nikolett