Tudom, tudom, hogy a dalcím Midnight lady még a nyolcvanas évekből. De most komolyan. Hát eleve az, hogy én ezt a maga idejében hallottam (mármint nem voltam koncerten meg ilyenek, csak mondjuk szólt a rádióban a strandon, mint mai sláger) már ugye feltételezi, hogy bizony, nem vagyok mai csirke. De utálom ezt a mai csirke hasonlatot amúgy. Meg újabban mit nem. El is érkeztünk tehát a mostani témámhoz, amit szőrmentén már említettem, de van olyan fontos, hogy megérjen egy külön oldalt: életközepi válság, rohadj meg. Elbánok veled.
A krízis olyan, hogy vagy belereccsen az ember lánya (érett asszonya, na jó) vagy Főnixként még magasabbra szárnyal, ha túléli ép elmével a dolgokat. Mert ahogy a terápiámban megtanultam: a krízis lehetőség is tud lenni. És ezzel akkor most élnék.
Az életközepi válság az nem olyan, hogy bekopog az ajtón, bemutatkozik és közli, hogy akkor mostantól itt lakom, de nyugi, nem leszek mindig láb alatt. Ó, nem. Ez a kis rohadék először csak mondjuk megríkat kisbabát látva – épp, mint amikor terhesen a hormonjaim játszadoztak velem. (Nyilván benne vannak a hormonok, de a karmesteri pálca egyelőre nem náluk.) Meg aztán, a sportolás is gyanús tőlem, de legalább hasznos. Aztán elkezdtem agyalni, hogy annyi mindent nem szerettem még. És hogy amit eddig igen, annak volt-e értelme. Jó szakmát választottam-e. Jó anya voltam-e. Jó ez. Jó az. És hogy vajon min tudok még szépíteni és mi az, amit már el kell fogadnom a maga tökéletlenségében, mert nem módosítható. Elég ijesztő standolás, annyit mondhatok, és a pohár hajlamos volt rosszabb napokon félig üresnek tűnni.
És akkor azon a napon, (hú, ezt most látom valami magazinműsorban magam előtt, hogy azon a napon Nuszer Mirjam középkorú nő még nem sejtette, amikor blabla ☺) azt éreztem, hogy na jó. A fiam a barátnőjénél, a macska mondjuk ki, baszik rám, üres a lakás így nem tudom elalibizni, hogy miben vagyok. Történelmi pillanat, dobpergés. Akkor hello, látom itt vagy…, de én nem adom ám magam. Nem akarok például fiatalabb lenni, nekem semmi bajom a korommal. Szóval nem csinálsz belőlem kétségbeesett negyvenest, húszéves jelmezben. Aztán. Nem akarok szörnyeteg anyós lenni, mert a gyerekemet nem azért szültem, hogy amikor majd épp fogalmam sincs ki vagyok a szerepeim nélkül, akkor belecsimpaszkodhassak az anyaságba (azért valljuk be, nem kell már non-stop gondoskodnom róla, és bár mindig a legfontosabb lesz nekem, de nem bújhatok az anyaság mögé azért, mert nincs más). Elkezdtem tehát tudatos döntéseket hozni. Például a fentit. Meg hogy akkor sorra veszem, mi az, ami még reálisan elérhető és hiányozna a végső leltárnál, ha nem lenne meg. Vagy legalábbis nem próbáltam volna ki. Pályázat? Indulok bakker, max nem sikerül. Hülye kapcsolatok? Ég veletek, a tiétek voltak a legszebbnek mondott éveim, de a legszebbek most jönnek, mert már muszáj lesz minőségire váltani. Mérlegre tettem a munkát, mindent. És ahol szükségét érzem, ott javítok. Mondom most. Aztán jön egy szomorúbb szellő, akkor kezdem elölről. De elmúlik ez is és fontosnak tartom megosztani, mert nekem sokat jelentett a tudat, hogy nem vagyok egyedül. És nem ciki.
Legyen szép nyaruk továbbra is:
Nuszer Mirjam
