Már eltűntek a meleg éjszakák is; reggelre, mintha öntöztek volna vizesek a gyepek szelíd nyaram azért még vissza-visszaköszön, nyújtja felém kezét a délutáni napsugár bágyadtan alszik kutyám is a pad alatt, rőt szakállát meg-megkóstolják a legyek lassan lehull minden levél a cseresznyefáról, hangom is egyre jobban mutál. Csak az ezüstfenyő tartja délcegen magát, zöld lombkoronáján megcsillan a remény lehet, hogy szép őszünk lesz s mint vérehulló fecskefű gyógyír, vagy méreg ölel-e át? Nem tudom, hogy bennem milyen nyár volt. Ért-e valamit a sok költemény? Talán mégis szép ez a lassú elmúlás; gyönyörű, édes, elviselhető szolgaság. Valami motoz bennem, mint rossz versláb, egyre csak sántikál. Nem tudom miért, de lejtőre álltak a szavak; csúsznak lefelé a közelgő havon talán le kellene hoznom a szánkót a padlásról, ráülnöm, mint kis partizán korcsolya helyett vasalt bakancsom lábaimra húzni, szőrén ülni egy lovon s mint apró tehenek, ha jármukat megoldják, szabadon legelni falum rétjein hajnali harangszóra ébredni, kis utcánk végén lévő templom padjaiban mormolni egy imát, majd elmúlni szép lassan, akár a nyár; izzó lobogásban, mint megbocsátott vétkeim, de előtte fonni hitvesem feje fölé még sok köszönő versből fénylő glóriát, mert csak így tudnék nyugodtan átsétálni a túlsó partra, földi terheim végleg levetni megszüntetni minden fájdalmat, kínt, sírást, jajgatást és örülni egy új életnek, csak mosolyogni, nevetni s feloldani lelkemben minden hallgatást.
Likes
Nincs hozzászólás