„Próbálom megfejteni, hogy ki vagyok”
Nem volt könnyű gyerekkorom, de azért talán mégiscsak lehetett gyerekkornak nevezni, rengeteget játszottam, rosszalkodtam. 3,5 éves koromig édesanyám egyedül tartott el, ezután jött életünkbe a nevelőapám – innentől kezdve ő nevelt, vagyis próbált… Agresszív ember volt és intenzíven alkoholizált. Fizikailag csak nagyon ritkán bántott, sokkal inkább a lelki terrort alkalmazta, mindannyiunkon. Uralkodó típus volt. Sok volt a törés-zúzás, hangoskodás – igazából csupa olyan dolog, ami egy gyermeknek nem éppen álom.
30 éves koromra jutottam el odáig, hogy ezt nem engedem többé. Fogtam édesanyám kezét, és addig jártuk a rendőrségeket és bíróságokat, amíg meg nem szabadultunk tőle. Édesanyám sajnálta, próbálta menteni, csak hát a fatert nem lehetett, nem akarta. Persze voltak jó tulajdonságai is, ha kellett, kiállt a családja mellett. Védelmezett, de a saját hibáitól nem védett meg senki. Később újranősült. Láttam, hogy próbálja rendbe hozni magát, és megbocsátottunk egymásnak. Utólag látom, hogy csak a temetésén tudtam elengedni a sérelmeimet felé teljesen, vele együtt eltemettem azokat is.
Ahogy kezdtem öntudatra ébredni, rájöttem, nem vagyok az otthonomhoz láncolva. 15 évesen szöktem el először, Pestre. Telefonfülkékben, éjszakai járatokon húztam meg magam. Még ez is jobb volt, mint otthon lenni. Pest mindig mentsvár volt nekem. Aztán egyre többször keltem útra, de valahogy mindig hazatértem. Édesanyámra is gondolnom kellett, nem maradhattam ebben az önző állapotban, hiszen ő sem mozdult mellőlem. Évekig egyedül fizette az albérletet, a kenyérgyárban éjszakázott. A lényeg az, hogy nem hagyott el.
Mondhatjuk, önkéntes száműzetésben élek, „önjelölt hajléktalan” vagyok. Rengeteg féle munkám volt, mindig dolgoztam, de nem kerestem eleget, és volt, hogy rossz társaságba keveredtem. Voltam szociális gondozó, foglalkoztam mozgássérültekkel, dolgoztam az építőiparban, postán, boltban és nagyon sok gyárban. Próbálok önállóan élni és próbálom megfejteni, hogy ki vagyok. Még nem teljesen világos.
Ifjúkorom óta írok verseket. 2017-ben beadtam egy versemet a Fedél Nélkül művészeti pályázatára, 3. helyezést értem el. Hihetetlenül jó érzés töltött el, amikor életemben először nyomtatásban láthattam viszont írásomat. Ekkor döntöttem úgy, verseim egy részét publikálni fogom, és a kiadott kötetekkel a Fedél Nélkül lapterjesztőit szeretném támogatni.
És most elértünk eddig a pontig… Már csupán egyetlen, viszont mind közül a legfontosabb mozzanat hiányzik ahhoz, hogy a történet teljessé váljon: a Te kinyújtott kezed nehezebb sorsú embertársad felé.
A Menhely Alapítvány, a Fedél Nélkül és a Pálferi Karitász csapat nevében nagy szeretettel várunk minden érdeklődőt a könyvbemutatóra szeptember 24-én!
