Üldögél az öregasszony a körtefa alatti rozoga padon. Reggel van. Nézi a kertet, és emlékezik. Negyven éve, hogy először jött ebbe a kertbe. Mennyivel másabb volt akkor. Nem volt körtefa, nem volt pad sem. Csak öröm, hogy a düledező kerítéssel körülfogott földdarabka az övék. Persze a ház is, amiben sok munka lesz, hogy mindegyiküknek tető legyen a feje fölött. De a kert, na az ám a lehetőségek tárháza! Ki lehet jönni, növényeket ültetni, gondozni, aztán a termést fölhasználni.
Üldögél az öregasszony, és emlékezik. Negyven év! Ahogy a szemét végig futtatja a most kicsit zilált ágyásokon, a virágokon, a néhány paprika-, meg paradicsomtövön, eszébe jut, hogy mennyi munkába került, mire az egész kert szinte idilli sokszínűségében a családot szolgálta. Eszébe jutottak a kihívások, amikor lelkesedésükben a férjével új zöldségeket akartak kipróbálni. Nem számolták a sikereket, de a kudarcokat sem. Eszébe jutott az is, hogy a férjének szinte szenvedélyévé vált a kert. Menekülő út először a napi gondok forgatagában, később vigasztalás a betegségében…
Üldögél az öregasszony, és emlékezik. A reggeli harmat még ott csillog a fűszálakon. Mennyire szereti ezt a reggeli csendet! Amikor a nap megjelenik, apró világosságával, keltegetve a madárvilágot. Eszébe jut. hogy egy reggel, nem is olyan régen, egy apró galambfióka nézelődött a másik körtefa ágán. Szinte beleolvadt a fa lombjába, és csak akkor vette észre, amikor tollászkodni kezdett. Nem félt a kisgalamb. Az öregasszony megtiszteltetésnek vette a bizalmat. Nézték egymást, és neki eszébe jutottak más madarak, amik megfordultak ebben a kertben. Eszébe jutottak azok az évek, amikor elültették az első gyümölcsfákat. A tavaszi metszés, amit azóta az unokája dolga. Mit is szokott mondani? „Nem a kezemmel, hanem szívemmel metszem a fákat.” Eszébe jut a kislány unokája, aki arról nevezetes, hogy ha Ő veti el a magocskákat, minden szeme kikel. Ez az Ő nagyapai öröksége.
Üldögél az öregasszony, és az jut eszébe, hogy eltelt negyven év, már fogy az ereje, de hogyan hagyja itt a szívének kedves emlékeket, ezt a helyet, a rozoga padot, a körtefát? Már semmi nem a régi, sem a fűszálak, sem a körtefa rücskös törzse, elmúlt az ifjúság, de az emlékek még visszajárnak. Új madarak születnek, és leszállnak a fák ágaira, felcsipegetik a magocskákat. Ez az élet! Nincs mit tenni az idő előrehaladtával szemben…
Az öregasszony lassan feláll, és elsétál a kedves virágai mellett. Leszakít néhányat közülük, és arra gondol, mire is emlékezteti őt ez a néhány virág? Például mondhatná, hogy a levendula halványlila buzogánya a szeretetet, a kakukkmák sárga pillangószirma az örömet, a cickafark fehér ernyőcskéje az elmúlt élet boldog pillanatainak az emlékét jelenthetnék.
Elmosolyodik az öregasszony. Ballag a kerti úton, nézi a fűben keresgélő feketerigót, néha megáll, hogy ne zavarja meg a kis kerti dalnokot, kiér a kertből, és becsukja maga után a kaput, csendesen, szinte nesztelenül.
2023 július, első díj
