779. szám Beszámoló Széppróza

Az Év Prózája – Szakmai fődíj

Szerző:

Antal Boldizsár:

Avatás

Vasárnap volt. B. újra a szokásos hajnali tortúráján esett át ideiglenes lakhelyén, a nyomorúságos munkásszállón. Hajnali 4 óra körül újra és újra valami makacs, kérlelhetetlen és kegyetlen erő pattintotta fel a szemeit, és lökte is ki az ágyból pár percnyi ideges forgolódás után. B. már töltötte is tele műanyag poharát instant kávéval, remegő kézzel, majd letöltött két cigit, és osont is ki a konyhába forró vízért, majd a belső udvarra szokásos reggeli rituáléját elvégezni, vagyis inkább ráhangolnia magát a reménytelenül elébe terebélyesedő, fenyegető nap túlélésére. Az alig elkezdődött nap már ilyenkor elviselhetetlen súllyal nehezedett rá, hogy először is meddig bírja a szobában kattogást, mikor hajtja ki a kényszer a trafikhoz energiaitalozni, majd a közeli pékséghez, enyhíteni a gyomrát mardosó éhségen, aztán a villamosmegállóhoz, hogy nyakába vegye – dehogy a várost – csak az egyre szűkülő bolyongási territóriumait, amiket burjánzó őrülete, paranoid kényszerképzetei, és a legutóbbi ámokfutása következményei eléggé bekorlátoztak: a kerületet, ahol éppen dekkolt, ahol leginkább az olcsó kínai büféket, a vietnami boltokat és az albán pékségeket kedvelte, a flegma trafikos lányokat nem, akik sokszor fintorogva, utálkozva vették el tőle a pénzt, amikor a legolcsóbb szivarkát kérte. Néha még Chinatown-ba is elmerészkedett darált hússal töltött sült gombócot enni (ez volt neki akkor az „urizálás”), de ezen kívül nagyjából csak az általa mahallénak hívott nyolckerben kolbászolt, amit korábbról már jól ismert és bebolyonogott (inspirálta is őt a környék az írásban boldogabb, nyugodtabb időszakában), de ezekben a kiszolgáltatott és kétségbeesett hetekben már a mahallénak is inkább a kínai piac felé eső peremvidékére szorult, ami az addig nem tapasztalt, vad és ellenséges, már-már kegyetlen arcát is megmutatta neki, mintha nem is az a kerület lenne, ahol azelőtt bő három évig lakott.

B. idegesen kávézott a belső udvaron, már azon alkudozott magával, hogy mikor dönti magába a második, méregerős kevert adagot, amikor valami furcsa és követelőző igény fogalmazódott meg a fejében, vagy inkább sugallat, hogy ma valami mást kéne csinálni, legfőképpen segítséget kérni, mert már nagyon nem bírja sokáig azt a szorító felállást, amiben őrlődött egy jó ideje. Anyagilag is be volt korlátozva, hogy a munkásszálló díját ki tudja matekozni magának, kellett a sok kávé és energiaital tankolásnak és üzemanyagnak az űzött bolyongáshoz, kétségbeejtő hajszoltsághoz az amúgy is egyre zordabbnak és fenyegetőbbnek tűnő környéken, ráadásul a novemberi hidegben, ami abban az évben különösen fagyosnak és sötétnek tűnt, így szerencsésebb esetben jó, ha egy gyrost vagy egy olcsó menüt meg tudott enni. Szóval ez már így nagyon nem volt életnek nevezhető, segítséget kéne kérni, emberek közé kéne menni, fogalmazódott meg az igény legbelül, valahogy megtalálni ennek az amúgy is gyenge és tovább forgácsolt szociális hálónak a maradványait…. A baj csak az volt, hogy elsőre csak egyházi-vallási vonalon jöttek az opciók, és hát akkor B. már vagy 6 éve muszlim volt, bódult renegát egy olyan országban, ahol minimális volt a hittestvérei száma, két fontos vonalat már ellőtt, meg amúgy sem volt mersze segítséget kérni akkoriban, főleg miután totál részegen megbotránkoztató hülyeségeket is posztolt ki vallási témában, amit hiába törölt még az archívumból is, jó pár tesó eltűnt utána az ismerősei közül a Facebook-on. Így hát elkerülő üzemmódban volt, bujkálva Allah haragja elől, aki szigorú tud lenni a számonkérésben, ahogy az több helyen is írva vagyon. Nyilván az irgalma is végtelen szinte, de azt nem bocsátja meg a legtöbb hittudós szerint, ha mást társítanak hozzá, máshoz imádkoznak helyette, és hát Ő nagyon nem szereti a hálátlan árulókat – ezek a dolgok nagyon B. agyába égtek. Zakátot már egyszer kértek neki, mikor az addiktológián volt, de B. akkorra már szégyellt volna bármely hittestvérének is a nyomorával előállni, meg egyáltalán, felvállalni azt, amiben van….

Na, de akkor mi is legyen, Golgota, HGY alapértelmezetten off, ahogy a pentacostal church is, a Temegéntől úgy vált el, hogy Ahmed bácsi nem engedi, hogy közmunkán kívül is oda járjon, pedig ott jó szívvel látták volna, talán akkor JW (???) – hmmm, hát ők nem utálnak minket, ahogy olvastam a véleményüket rólunk, meg ők szigorúan véve nem is keresztények, nem imádkoznak Jézushoz – jaaa, hogy ott nem lehet cigizni, meg hát… Neeem, nem kéne az oroszlán bajuszát cibálni, meg ugye ha velük vagy, közöttük vagy, akkor közéjük is tartozol, jöttek a jól ismert mondatok, meg hogy nincs visszaút. De hogy itt kőkemény kényszerhelyzet van, szinte élet-halál kérdése a dolog, tényleg kéne egy nagy levegőt venni, és bemenni, vagy odamenni, mert egyszerűen muszáj, nem bírja, néha már van, hogy éhezik, a falat kaparja az idegtől, az őrület és a kétségbeesés cibálja az idegeit… Meg nem fog semmi olyan dolgot csinálni, nem veszik, nem hagyja magát semmi olyanra rávenni, ami a hitehagyás gyanújának az árnyékét is vonná rá…. De úgy kéne egyszerűen pár emberi gesztus, figyelmesség, biztató szó…

B. a közelmúltban lerótt keserű köreiben egy idő után útba ejtette a Dobozi utcát is a mahalléban, csak már nem az amúgy az olyan időkben sem túl szimpatikus szír mecsetet, hanem egy önmeghatározásuk szerint evangéliumi (Indzsíl!) keresztény alapokon álló, szociálisan érzékeny szervezet férfiaknak fenntartott objektumát, ahová egyszer még ételosztásra is behívták, olyan ágrólszakadtan, nyomorultul bolyongott éppen azon a környéken. Maga az az ételosztás is megérne egy külön bejegyzést, de ott B. valahogy mélységesen elkeseredett és elszégyellte magát, hogy már olyan bugyrokba sikerült alászállnia, ahonnan nincs visszaút. A még nála is lerongyoltabb, ápolatlanabb ételre várakozók csak gyanakvóan méregették, pusmorogtak róla, amiből B. csak azt a szófoszlányt csípte el, hogy: zsidó (nyilván szakálla méretéből következtetve), aztán mikor megindult a sor az ebédlő felé, hosszú, elnyűtt fekete kabátjára hangosan csak azt a megjegyzést tették, hogy „Biztos ez a kaftánja!”

Szóval ezen az összepiszkított, nyomorúságos és reménytelenül magára hagyottnak tűnő utcán egy ideje már rendszeresen elment, vagy vánszorgott, vagy sietett, de egyre csak a szemébe ötlött, hogy itt heti kétszer istentisztelet van, meg anno egy sorstársa a szomszédos szállóra menekült a rehab szigora elől. El kéne menni oda alkalomra, az úgyis eldugott, nem feltűnő, hátha még több infót gyűjthet az ottani ellátórendszerben rejlő lehetőségekről, aztán lehet inkább be kéne menekülni ide egy tizenkét ágyas hálóterembe az elől a dermesztő magány és őrület elől, ami B.-t a Cserkesz utcai szállón fojtogatta, ott nem kéne riadtan és leszegett fejjel kerülgetnie a tagbaszakadt építőipari munkásokat, megúszná a Kakaóssal való egyre drágább és kellemetlenebb találkozásokat, szóval inkább ott kéne kibekkelni valahogy, amíg be nem veszik egy kórházba, vagy kezelőintézetbe, mert B. ekkor már sejtette, hogy innen önerőből, vagy járóbeteg módon nem fog tudni felállni.

Végül hát lemeccselte magában, hogy elmerészkedik oda EGY, csupán EGYETLEN alkalomra, valahogy végigüli, és talán majd jön valami segítség vagy kulcsinger.

B. már vagy fél órával az alkalom kezdete előtt ott toporgott a bejáratnál, idegesen szívta a cigarettáját – a szomszédos szálló portása már gyanakodva kezdte nézegetni, hogy ki is ő, mit is akar itt, aztán mikor elkezdett az a pár ember is gyülekezni, akik már az alkalomra érkeztek, B. hirtelen eliszkolt volna onnan, ááá mégsem, ez tiszta gáz, felejtős, ide bemenni, beszélni magamról….

Végül mégis, megjelent egy bátortalan, hozzá hasonlóan ágrólszakadt figura a bejáratnál, B. kissé felbátorodott, vett egy nagyon mély levegőt, és végül bemerészkedett. Ahogy belépett, valami forralt borhoz hasonló émelyítő szag csapta meg az orrát, és persze minden szempár rászegeződött – fordult is volna ki egyből, de az roppant kellemetlen lett volna. Így jobb híján besomfordált, keresett magának egy félreeső széket, ráterítette a kabátját, leült, de úgy, hogy szinte belekapaszkodott a székbe, aztán a combjai alá csúsztatta a tenyereit, úgy, ahogy a terápiás körben szokta. Ekkor hirtelen kinyílt egy ajtó, és a szószék és a zenekarnak való tér mögötti helyiségből hirtelen előlépett két idős, egyenruhás forma férfi. B. rendesen beijedt ettől a nem túl bizalomgerjesztő látványtól, amúgy sem gerjedt az egyenruhákra, de nem volt menekvés, az egyik férfi egyből kiszúrta őt, és odament lekermizni, hogy kicsoda ő, honnan és hogyan talált ide, esetleg a szomszédból?

(Bassza meg, hogyan nézhetek ki, futott le B.-ben. Bár egy ideje tartó önutálata és meghasonlottsága miatt alig-alig nézett tükörbe, azt azért érzékelte, hogy haja megloboncosodott, egyre nagyobb a szakálla, sőt, ápolatlanságát az addiktológiai gondozó orvosa is szóvá tette a B.-t elutasító papíron, de a villamoson vagy az utcán is egyre gyakrabban szúrós, gyanakvó tekintetekbe ütközött.)

B. persze elkezdett hebegni-habogni, hogy ááá nem, meg hogy szenvedélybet…. és már komorodott is el a katona arca, meg hogy a rehabon a csoporttársa sattara… „Á, így már értem, nagyon jól tette, hogy eljött!” – mondta az egyenruhás, és hellyel, forró teával kínálta.

Utána kiderült, hogy az őt diszkréten megcápázó férfi fogja tartani az istentiszteletet, meg hogy a másik, még nálánál is öregebb, ijesztő arcú férfinak lesz a katonává avatása. Te jóisten, mibe keveredtem mormogta magában B., ez nem lesz egy óra, akkor már úgy tűnt, nagyon elhibázott ötlet volt beülni ide. Az avatási ceremóniának azért az ijesztő és elidegenítő elemeken kívül voltak tanulságos és biztató részei is: hogy mi is ez a szervezet, kik, és hol alapították, mi a filozófiája, alapszabályai – B. úgy vélte, hogy kissé szektáns elemek keveredtek a szociális érzékenység és a társadalmi szerepvállalás amúgy üdvös gondolataival.

A java azonban csak ezután jött, szószékre hívták az avatandó katonát, aki bizonyságot tett, és valamiféle vakhittől vagy fanatizmustól átszellemült, tébolytól sugárzó tekintettel nézett a kisszámú hallgatóságára. Bizonyságtétel, na ez itt a vég, és B.-nek eszébe is jutottak azok a Foundation-beli, nagyon elnyomni, elfeledni próbált vasárnapok a mániákusnak és megszállottnak érzett, helyenként iszlamofób bizonyságtételekkel, és már a plafonon csattantak az idegei… Az újonc katona ráadásul jól el is húzta a mondandóját, ünnepélyes fogadalmat tett, sőt a szervezet zászlójára is esküt tett, hogy hű katonája lesz a rendszernek, amit jövedelme egy részével támogatni is fog. Szegény faszikám, mire vállalkoztál – gondolta magában B., miközben körülötte a hallgatóságból többen is átszellemült arccal kamerázták az aktust.

Mikor besomfordált ide, még valami potya kajára is számított, de itt már a maradék étvágya is elment, sőt gombóc lett a torkában, amikor lejátszották az irritálóan ismerős, rendkívül nyálas dicséretet az avatandó katona külön kifejezett kérésére. Ez már kettőből kettő az irritációs faktorokat tekintve, dörmögött B., aztán a levezetésképp elhangzott istentisztelet minden halovány kételyét eloszlatta afelől, hogy neki lenne oda bármilyen visszaútja, ahonnan már évek óta kitért.

Szeretetlakoma helyett úgy suhant ki abból az örökre az agyából égett teremből, hogy a többieknek még elköszönni sem volt idejük tőle. B. próbált keresni egy eldugott helyet a környéken, hogy vizelve könnyítsen magán, de csak egy necces megoldásra futotta, így folyamatosan és idegesen nézegetnie kellett vizelés közben, hogy meglátja-e valaki. Aztán annyira gyorsan próbált magán könnyíteni, hogy kínjában és zavarában összefosta magát.

„Talán valahol így is kezdődhet nálunk az istenfélelem…”, vonta le a következtetést B., és igyekezett ezt a napot a lehető legmélyebbre ásni emlékei temetőjében.

***

Garaczi László:

Üdvhadsereg

(laudáció Antal Boldizsár: Avatás című művéhez)

Munkásszálló a nyolckerben, B. nevű hősünk, aki alighanem azonosítható a novella írójával, a városrészt mahallénak hívja, ne felejtsem el kiguglizni. A nyolcker a dzsentrifikáló tendenciák ellenére még mindig a város érdes része, itt ébred B., álmatlanságtól gyötörve, megismerjük nehéz életkörülményeit és egy régebbi keserves nap történetét. Éhes, nincs pénze, a lakhatását meg kellene oldania, ez volt annak a bizonyos napnak a feladata, ahogy a mainak is. Megtudjuk, hogy néhány éve muszlim hitre tért, ami abból a szempontból fontos, hogy elsősorban vallási közösségektől remélhet segítséget, de muszlim vonalon kimerültek a lehetőségei, és Allah nem biztos, hogy jó szemmel nézné, ha keresztény szervezetekhez fordulna. Ráadásul ezek többnyire olyan elesettekre „vadásznak”, akik számára nincs visszaút, könnyen „besorozhatók” a hívők közé, és még csekély bevételeik egy részéről is le kell mondaniuk.

Az egyre kafkaibbá váló történet szerint hősünk azon a bizonyos napon eljut egy ilyen helyre, ahol a közösség új tagjának beavató szertartása folyik: „kiderült, hogy az őt diszkréten megcápázó férfi fogja tartani az istentiszteletet, meg hogy a másik, még nálánál is öregebb, ijesztő arcú férfinak lesz a katonai avatása. Te jóisten, mibe keveredtem, mormogta magában B.” A rítus öntömjénező, álságos, vakhitet sugárzó és elváró atmoszférája rémülettel tölti el, anélkül, hogy segítséget kérne, kimenekül a fojtogató közegből, az esetnek még az emlékét is próbálja elfelejteni, egészen addig, amíg ezen az újabb reménytelen reggelen eszébe nem villan.

A szöveg végére érve nyilvánvaló, hogy a szerző kivételes nyelvi erővel rendelkezik, ábrázolt világa hiteles, egyedi hangjában a választékos irodalmi nyelv jó arányban keveredik a lendületes, laza szlenggel (mahallé, lekermizi, megcápáz stb.). Ha önéletrajzinak tekintem, kulcsnovellának a „kulcsingert” kereső B. történetét, szorongató élmény egy tehetséges kollégát ebben a nehéz szociális helyzetben látni.

Valamiért azt hisszük, vagy talán inkább abban reménykedünk, hogy aki árnyaltan képes reflektálni a helyzetére, annak több az esélye problémái megoldására, akinek „jó a dumája”, a „beszélőkéje”, könnyebben eligazodik az élet útvesztőiben, kivágja magát a nehéz helyzetekből, ám közben pontosan tudjuk, hogy ez nem feltétlenül igaz. A nyelvi műveltség, a kibeszélés képessége, az önvizsgálat bátorsága, egyáltalán az aktív művészeti alkotó munka nem mindig garancia a sikeres életre, a végzetet sokszor nem lehet kijátszani. Kívánom a szöveg írójának, hogy ne legyen „elátkozott költő”, tartozzon inkább a szerencsések közé, akiknek segít az írás, ami akár megváltást is jelenthet.

A guglizás eredménye pedig az, hogy a mahallah arab szó, jelentése: kerület, negyed. A lekermiz alapja a KERMI betűszó, a fogyasztási cikkek vizsgálatát végző Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet rövidítése, jelentése ellenőriz, lecsekkol. A megcápáz kifejezéssel meggyűlt a bajom, a böngésző a megacápát erőltette, cápázzon meg téged a megacápa, aztán meg az jött ki, hogy megcápázni annyit tesz, mint valakit hímtaggal fejbe vágni. Az erdélyi szlengszótár szerint a megcápáz román nyelvi hatás, és azt jelenti, hogy átver, csőbe húz, kikészít. De az is lehet, hogy a nyolcker irodalmi kontextusába jobban illik a cápázás mint az einstand

Gratulálok a díjhoz, és köszönöm a figyelmet.

Kapcsolódó írások

Comment (1)

Comments are closed.