– Te is niemand leszel.
Dédanyám – talán így 46 évesen már kijelenthető, hogy nem váteszi, de akkortájt erőst indokolt – szavai voltak ezek. Érdekes, hogy gyakorlatilag semmi másra nem emlékszem, hogy mondott nekem, bár 19-20 lehettem, amikor eltávozott. Pedig biztos volt hozzáfűznivalója a létemhez más is. Az „is”, mármint niemandságomban társbérlőm, felteszem a dédapám lehetett, az első férje, nagyapám apja. Másról nem tudok a családban, aki előrébb sorolta volna a mindennapi örömöket a munka kőkemény világánál. Amikor én megkaptam a niemand-pecsétet, tán 18 voltam. Volt még pár év, amikor rászolgáltam, már ha lehet ilyet, mert alapvetően nem hiszek a pecsétekben. Dédapám is megkomolyodott aztán, mindenki megtalálta a szerelmet is a második házasságában, dolgozott is rendesen, csak aztán nem pecsét került a mellére, hanem sárga csillag és végül Radnótival egy menetben soha nem ért haza „a Bözsihez”. Dédanyám túlélte, a gyerekek is úgy-ahogy, bár a rózsadombi villa az örökre elszállt, s míg én tulajdonságban társbéreltem, addig dédanyám egész konkrétan egy belvárosi lakás egy szobájában lakott haláláig. Perfekt német volt, még 80 évesen is órákat adott nálam szorgalmasabb embereknek, akik heti rendszerességgel jártak oda tanulni, a szobába, ahova be volt precízen szortírozva egy egész élet, gegenüber der küche, ahol valaki idegen a másik szobából épp főzött, mert ő volt a soros. Hogy ébren tartsa német készségeit, rejtvényt fejtett németül. És remekül kötött, a mai napig az orromban a színes zoknik illata, amiket a család összes tagjának megkötött, szivárvány zoknik voltak, nagyon menők így felnőtt fejjel, rajtuk valamilyen azóta sem érzett illat, a fiókjából, ahol gyűjtötte az egész évben szorgosan kötött zoknikat, hogy aztán jöjjön a csomag, benne az azévi színes zoknikkal és a Bécsben vett milkával, ahol a nővére lakott a Hans bácsival. Minden nyáron körberajzolta a gyerekek lábát. Fején a fejhallgatóval, mert a társbérlők a másik szobában mindenért szóltak, hallgatta a TV-t, kötötte a zoknikat és ha felmentünk hozzá, ebéddel kínált. De főzni, na azt nem tudott. Nagyon nem. Érdekes, mert népszerű szakácskönyvet írt a háború környékén, anyja gondosan összegyűjtött receptjeiből, kiszámolva a tápértéket és igazodva a szerény piachoz, de ő maga nem tudott főzni, bár nem is hitte magáról, azt hirdette, hogy bármit meg lehet enni. Ezeket a földi örömöket semmire nem tartotta, csupán szükséges adaléknak az élethez, ami kizárólag a kultúra, a becsület és a práktikum. Semmi más. Bizonyos iskolák szerint az ilyen embert jó etetni, mert mindegy, hogy mit raksz elé, megeszi. Én a másik iskolát képviselem, mert én szeretek és állítólag tudok is főzni, na nekem ne mindegyezzenek, hogy még a szart is, mert akkor menjél és egyél valahol szart bazmeg – mondom asztali áldás gyanánt. Nálam az étel hiúsági kérdés is, én szeretem, ha a kosztosom szinte döngicsél közben. Anyám a mai napig emlegeti, hogy egy dolgot nem ivott meg a nagyanyja – aki ugye az én dédanyám –, az éjszakai műszak után félkómában szervírozott kávét, mert anyu véletlenül sót rakott bele. Azt sem azonnal csapta le és köpte ki, ahogy mondjuk én tenném ösztönösen, nem. A szavakat is gondosan megrágta és úgy mondta, szinte szégyenkezve, hogy ne haragudjon az anyu, de ez nem megy, ez olyan rossz. A pazarlás és a válogatás, finnyásság… pfejj. Nagyon mérges lenne rám azt hiszem és indokoltnak érezné a réges-régi jóslatát, miszerint niemand leszek, mert én finnyás vagyok. Ezért aztán keresem-kutatom a jó kifőzéseket, ahol van grenadírmars, mert azt mondjuk nem szereti a gyerek én meg de, de az legyen olyan, azt cigányasszony főzze vagy nagyhasú férfi, ne sápadt szakács szuvidáljon. Találtam egy kifőzdét, egy háznyira, tűpontosan egy háznyira attól a réges-régi szobától, ahol készültek a zoknit és lapult az ünnepi milka, ahol dörrent a jóslat németül. Sós volt kicsit a kávém – ebéd után, pedig én cukor nélkül iszom. Remélem nem lett igazad, Drága, also insgesamt.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
