Víg Erzsébet, vagyis a mi Vígerzsink egy csupa mosoly Buddha a Nyugati aluljárójából. Kedves, udvarias, nyugodt, nehéz kizökkenteni a béketűréséből. De nem is ez volt a célom a beszélgetésnél, inkább csak megtudni, hogy került egy vidéki városka vasutas házából a Nyugati téri aluljárójába. Mert a válasz nem annyi, hogy vonattal.
37 éve születtem itt Budapesten, de szinte azonnal vidékre, Heves megyébe költöztünk, onnan jöttünk vissza Pest megyébe, Isaszegre. Édesapám nem sokáig élt velünk, sajnos alkoholbeteg volt és rengeteget bántott minket, így hárman maradtunk, anyukám és a két testvérem. Az egyik bátyám nagyon korán meghalt, a másikukkal nem igazán tartjuk a kapcsolatot. 21 éves voltam, amikor anyukám meghalt, a mai napig fáj a hiánya. A halála után a MÁV visszavette a szolgálati lakást, nem tartott ott semmi és senki, feljöttem Pestre. Akkor ismertem meg az újságot. A közös utunk kezdetére nem vagyok annyira büszke, mert eleinte illegálisan árultam a lapot, 1-2 lap volt a kezemben és hát nem igazán azért, hogy oda is adjam… Aztán egyszer pont a Robinak (a felelős szerkesztő – a szerk.) nyújtottam be a lapot a Moszkván. Rezzenéstelen arccal fizetett és ELVETTE, pedig nem nagyon akartam volna odaadni. Fogalmam sem volt, kinek adom el épp a lapot. Szóltak a többiek, hogy nyugodtan jelentkezzek, jöjjek be a szerkesztőségbe. Ennek kilenc éve. Jó döntés volt, biztonságot ad, máshogy néznek az emberre és az ember is magára. Abból volt még probléma, hogy valamiért szerettem összehajtogatni az újságot félbe, így viszont nem látszik belőle semmi és hát meg is törik. Beláttam. Szeretek felkészülni az adott lapban szereplő emberekből, ha kérdezik, tudjak válaszolni. Szeretem azt is, hogy lehet beszélgetni, hogy van olyan, aki vesz egy lapot mert segíteni akar, aztán visszajön, hogy te, ez tök jó kis pozitív újság, máskor is veszek. Ha valaki nem úgy szól, inkább félreállok és kifújom magam, nem szólok vissza, pedig amikor az anyukámat szidják, ez nem könnyű. De nem kell a baj. Szeretem a lapot árulni, tényleg, jó érzés, ha észreveszik a vevők, hogy nem vagyok, mondjuk a helyemen, aggódnak, hiányzom nekik. Fura ez a járvány, azt tapasztalom, hogy van, aki sokkal jobbá vált, valaki meg ellenkezőleg.
Az eredeti szakmám bőrdíszműves, de sosem dolgoztam benne. Voltam parkolóőr, tojástartó-készítő, egyszer meg egy nagyáruházban pénztáros a karácsonyi dömping alatt. Imádtam. Pénztárosként el tudnám képzelni az életem. Talán egyszer letudom az adósságaimat és elhelyezkedhetek ebben a szakmában. Ha jönne egy jótündér én azt a hármat kívánnám tőle, hogy hozza vissza anyukámat és a testvéremet, másodiknak, hogy legyen egy biztos állásom, amit szeretek és meg is élek belőle, harmadjára, hogy az emberek legyenek pozitívabbak és kicsit empatikusabbak. Voltak rossz utak az életemben, de már egyenesedik. Nyitottság kell és kommunikáció. Ez már lehet a szimpátia alapja.
Terjesztői sorszám: 1863
Lapterjesztő: 2012 óta
Pálya: Nyugati tér, Etele tér
szöveg: Nuszer Mirjam Johanna
fotó: Kósa Krisztián
