763. szám Vers

Örök és egyedüli

Szerző:
Pilinszky János emléke előtt adózva

Átlépve a küszöböt, újra útnak eredek
a testem ébredését várva és hallgatva;
és bár tudom, minden utam nehéz és meredek,
kibékülő mosolyt erőltetek az ajkamra.
Feledve a múlt perceit el bárhogy is teltek,
átfestve azt, mit tegnap még sötéttel jelöltem;
akkor is, ha csak néznek, de meg már nem ismernek,
nem tudva, mért félnek és menekülnek előlem.

Járva az utak gomolygó vak csillagködében,
sírva el bánatom a hullámoknak, a köveknek;
nem tudva mért szeretnek kegyetlenül, sötéten,
hogy merészen és szívdobogva mért nem követtek.
Nem is csinálva belőlem se gondot, se ügyet,
remélve csak megőriz azért majd egy-egy könyvtár;
kavarva fel magamban újra a jeges tüzet,
gondolva közben, hogy mindegy mi jön, csak jöjjön már.

Tovább élve tisztán és őszintén és nyitottan,
nem küldve magam a pokolra, se a halálba;
ki magam már olyan sokakkal ámítottam,
elárulva és csak megsemmisülést találva.
Írva le százszor, hogy mióta és hogy mennyire,
miközben a szemekben csak tragikus hős lettem;
állva, mint akinek nem lesz soha és senkije,
hogy magam megint csak csupaszra vetkőztessem.

Hogy csak tovább hibáztassatok és gyalázzatok,
mint aki a világon már semmivel sem jobbít;
úgy érezve, ennél jobban már nem is fázhatok,
ítélve el magam a sokadik életfogytig.
Ejtve magam és a világot is zavarba,
hogy te is csak a gyötrő álmaimba temetkezz;
jeges tüzeket és porfelhőket kavarva
érkezve el az újabb és végső ütközethez.

Míg könnyeimet el, szégyenkezve, némán fojtom,
tudva, ki mellettem csak a rémeim állnának;
nem is tudva, miért keresgélem őket folyton,
maradva szívem alján embertelen árvának.
Nézve a világot mások romba hogyan döntik,
nem kapaszkodva, csak a bennem rejlő erőben;
míg az élvezet fel, újra a torkomig ömlik,
keresve azt, aki lehetett volna belőlem.

Kapcsolódó írások