Pilinszky János emléke előtt adózva Átlépve a küszöböt, újra útnak eredek a testem ébredését várva és hallgatva; és bár tudom, minden utam nehéz és meredek, kibékülő mosolyt erőltetek az ajkamra. Feledve a múlt perceit el bárhogy is teltek, átfestve azt, mit tegnap még sötéttel jelöltem; akkor is, ha csak néznek, de meg már nem ismernek, nem tudva, mért félnek és menekülnek előlem. Járva az utak gomolygó vak csillagködében, sírva el bánatom a hullámoknak, a köveknek; nem tudva mért szeretnek kegyetlenül, sötéten, hogy merészen és szívdobogva mért nem követtek. Nem is csinálva belőlem se gondot, se ügyet, remélve csak megőriz azért majd egy-egy könyvtár; kavarva fel magamban újra a jeges tüzet, gondolva közben, hogy mindegy mi jön, csak jöjjön már. Tovább élve tisztán és őszintén és nyitottan, nem küldve magam a pokolra, se a halálba; ki magam már olyan sokakkal ámítottam, elárulva és csak megsemmisülést találva. Írva le százszor, hogy mióta és hogy mennyire, miközben a szemekben csak tragikus hős lettem; állva, mint akinek nem lesz soha és senkije, hogy magam megint csak csupaszra vetkőztessem. Hogy csak tovább hibáztassatok és gyalázzatok, mint aki a világon már semmivel sem jobbít; úgy érezve, ennél jobban már nem is fázhatok, ítélve el magam a sokadik életfogytig. Ejtve magam és a világot is zavarba, hogy te is csak a gyötrő álmaimba temetkezz; jeges tüzeket és porfelhőket kavarva érkezve el az újabb és végső ütközethez. Míg könnyeimet el, szégyenkezve, némán fojtom, tudva, ki mellettem csak a rémeim állnának; nem is tudva, miért keresgélem őket folyton, maradva szívem alján embertelen árvának. Nézve a világot mások romba hogyan döntik, nem kapaszkodva, csak a bennem rejlő erőben; míg az élvezet fel, újra a torkomig ömlik, keresve azt, aki lehetett volna belőlem.