Hogy nézzek így az ég szemébe, mint megvénült bohóc, kinek arcáról lehervadt a mosoly, kinek foltos lélekgúnyája, úgy lóg az idő vaskos kötelén, mint egy halálraítélt fogoly. Kinek talpa alatt már a szél fütyül, kiért szolnak az égi harsonák, és a néma csendből figyeli az itt hagyott viharos világot, a könny duzzasztotta rohanó folyót, minek örvénye örökre elnyeli. Nézve az öreg hintaszéket, magában ring, nyikorog, rajta az alkonyat csendje ül, a bezárt kapu mögött hagyott múltat, és a meg nem élt jövőt, várva, hogy emléke örökre elmerül.
Likes
Nincs hozzászólás