Késve írom ezt a cikket, bár ebből önök remélhetőleg semmit nem fognak észrevenni. Késve, mert tegnap Kispál koncerten voltam. Visszamentem lelkiekben oda, ahol indult szinte minden, 16 éves koromba. A Húsrágó, hídverő volt valóban a hús- és lélekrágás, az valamiért konkrétan visszarepít oda, ahol még több volt a terv, mint a konkrét megélés és ahol a tervek zömének még volt létjogosultsága. Szóval időutaztam és közben néha belefeledkeztem egy-egy arcba a gondolataimban, hogy aztán elköszönjek. (amúgy a Húsrágó-t sokat hallgattam itthon már felnőtt nőként is, olyannyira, hogy ehhez fűződik az egyik legviccesebb sztorim is a fiammal. Talán 10 éves lehetett, és annál a résznél, hogy „én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem” mondtam neki, hogy ha majd egyszer nagy sokára nem leszek, ezt a sort vésesse a síromra. Pár nap múlva újra hallgattuk és rákérdeztem, hogy emlékszik-e a sorra. Fú anya, talán az – már elnézést a kifejezésért – , hogy „és nem csinál semmi mást az a kurva nagy óriás”? Így a gyermek. Azóta azért ennél a sornál már ez jut eszembe, és hangosan felröhögök.)
És hogy jön ez a nőiességhez? Hogy az eltelt 30 évben megéltem rengeteg dolgot, ilyet és olyat, ami ott, a startnál még sűrű függöny mögött volt. Voltak drámák, de mázlim is rendesen, meg terápiára lehetőség, meg most épp oly szőkén mentem a koncertre, művileg előállítva, mint anno, csak akkor még a természet adta a szőkeségem. Van abban a szarrá rágott mondatban valami, hogy ha egy nő megváltoztatja a frizuráját, akkor ott más színek is változtak és nem csak a haj lett megkurtítva. Igen. Ez valószínű valami ősi kódunk, hogy az ahogy kint úgy bentet megtámogatjuk lehetőségeinkhez mérten, új haj, edzőterem, smink, masszázs, terápia… Ha szerencsénk van. Még akkor is, ha ezt épp akkor nem szerencsének éljük meg. De mi van azokkal a nőkkel, akiknek a napi rutin nem az új haj belövése, nem az új ruha felvétele, hogy baszódjon meg a köcsög és lássa, hogy ki nem kellett? Akiket a praktikum és a túlélés kell, hogy vezéreljen? Igen-igen. A hajléktalan nőkről beszélek. Róluk, akik ugyanúgy rendelkeznek ezzel a kóddal, mint mi, akiknek ugyanolyan fontos lenne, hogy kívül és belül meg legyenek támogatva, hogy az alapozó kint lefedje a súlyos éveket és bent eljussanak az alapokig, mondjuk 16 éves korukig, ahol még több volt a terv, mint a konkrét megélés… Nem tudok tudományosan alátámasztott számot, így nem is dobálóznék, de azt bátran kijelentem, hogy a 95 százalékuk biztosan súlyosan traumatizált.
Múlt szombaton nem Kispálon voltam, hanem a NŐ napon. Csodás emberek összehoztak egy napot a Kürt utcában – immár többedszer –, ahol ezek a NŐK úgy lehettek jelen, hogy nem kliensek voltak, hanem szimplán NŐK. Nem a stigma hívta a tekintetet rájuk, hanem a smink, a stílusuknak megfelelő ruha, az új frizura és mosoly, a bátortalan, de ragyogó mosolyuk. Közben szólt a zene, minden olyan volt, mint egy szalonban. És mindezt megalapozta az, hogy járhatnak csoportba, önkéntes pszichológusok és mentálhigiénés szakemberek teremtenek olyan megtartó, elfogadó közeget, ahol biztonságban megoszthatják a fájdalmaikat, megéléseiket.
Nőnek lenni (nem mindig) jó. De fontos. Köszönet ezeknek az embereknek, akik megálmodták és létrehozták. Köszönet a nőknek, akik bátran farkasszemet néznek magukkal és szakemberek kezébe merik adni életük belső és külső nyomait. Bátrak, hiszen így nekik maguknak is rájuk kell nézni, kíméletlenül. És nagy köszönet a DM-nek, akik ezt anyagilag támogatták. Hajrá nők!
Hatalmas szeretettel,
Nuszer Mirjam
