még hajnal volt, szennyes, és rongyos, melósok siettek az első villamoshoz, ami a távolban sikoltott, mintha ölnék, és tántorogtak a légyszaros villanykörték. a Boráros-téri part alsó kövén ültem, pár csöves tüzet rakott a parkban mögöttem, pattogó szikrák, a víz csobogás a-moll, a hídláb tövén egy részeg örvény csápol. magányosan, mint aszfaltrésben a barackmag, csupasz csecsemőként, kit kapualjba raktak, úgy sírtam fel, belebutulva, hogy élek. érezve a város gyökereimbe mélyed. épp Istent játszott a víz fölötti félhomály, a közönyös Duna meg folyt, akár szájból a nyál, színek lengtek bele a szürke virradatba, s a szél vörös foltot köpött a házfalakra. már látszottak a budai dombok, a mocskos víz ébred, lomha fodrok, a felszínen úszik pár műanyag doboz, melyeket a szél ide-oda pofoz. engem nem érdekel, költőnek születtem, ki éj rulettjén végső forgatásra tett fel, vesztettem, bánatom bére borom, és bambulok, részeg hatalom kormával homlokomon. 2024 április, első díj