Dunai szél

még hajnal volt, szennyes, és rongyos,
melósok siettek az első villamoshoz,
ami a távolban sikoltott, mintha ölnék,
és tántorogtak a légyszaros villanykörték.
a Boráros-téri part alsó kövén ültem,
pár csöves tüzet rakott a parkban mögöttem,
pattogó szikrák, a víz csobogás a-moll,
a hídláb tövén egy részeg örvény csápol.
magányosan, mint aszfaltrésben a barackmag,
csupasz csecsemőként, kit kapualjba raktak,
úgy sírtam fel, belebutulva, hogy élek.
érezve a város gyökereimbe mélyed.
épp Istent játszott a víz fölötti félhomály,
a közönyös Duna meg folyt, akár szájból a nyál,
színek lengtek bele a szürke virradatba,
s a szél vörös foltot köpött a házfalakra.
már látszottak a budai dombok,
a mocskos víz ébred, lomha fodrok,
a felszínen úszik pár műanyag doboz,
melyeket a szél ide-oda pofoz.
engem nem érdekel, költőnek születtem,
ki éj rulettjén végső forgatásra tett fel,
vesztettem, bánatom bére borom,
és bambulok, részeg hatalom kormával homlokomon.

2024 április, első díj

0