József életéről úgy összességében nem sokat tudok, csak az utolsó éveiben ismertem meg, és csak elvétve hallgathattam meg egy-egy sztorit az életéről (az elején, amikor többet mesélt, még kevésbé voltam jelen).
Amit én megismertem, megtapasztaltam belőle, a legutolsó énjéből: meglehetősen önfejű, határozott elképzelésekkel és véleménnyel bíró ember (távolról sem egy szent), de aki – legalábbis felénk – csupaszív személyiség volt. Mindig volt hozzánk egy kedves szava, élcelődött azzal, hogy akinek nincs szerencséje a kártyában, majd szerencsés lesz a szerelemben. Élt-halt a japán szamuráj kultúráért, szerintem a Bushido (a szamurájok mondhatni életvezetési, ill. becsületkódexe) hozzá is közel állt – ezért is örülök, hogy kölcsönadtam neki a Muszasi-könyveket, és hogy megleptük azzal a japános könyvvel.
A történetei alapján motoros, világjáró kalandor lehetett, a megtestesült rocker életművész (a gyakran használt kézjele csak megerősítette ezt a képet).
Végtelenül hálás vagyok neki, mert ő volt az (Tibor úr mellett), aki az elejétől kezdve, amikortól mi önkéntesek elkezdtünk járni a Vajdára, mindig ott volt, szinte minden programon részt vett, a lelke volt az egésznek – miatta szerettem járni ezekre a programokra (és főleg kártyára), mert tudtam, hogy ő ott lesz, hogy vár minket, hogy van értelme menni és csinálni. Az, hogy „Flóricska” kérésére bottal felmászott a Gyerekvasúthoz, végigjárta velünk a napot, vagy éppen eljött a Fedél Nélkül díjátadójára...
Talán durván hangozhat, de kicsit örülök, hogy a „végefőcím” – legalábbis számunkra, kifelé – ilyen gyorsan lepergett, mert ha valakinek, hát neki biztosan nem akartam, hogy elnyúljon a szenvedése – a gyengélkedéssel, a kemoterápiával, a kiszolgáltatottsággal.
Emlékszem, Ildi még mondta is azon a hétfőn, amikor bent jártunk a kórházban, hogy mutatta a rock jelet.
Igazi rockos kilépő volt.
Baán Flóra
